Péter Jenő, mondjuk így, magának való ember volt. Hídmérnökként világéletben sokat keresett, ám a vagyonnak nem maradt látható nyoma, mintha titkos szenvedélyre költötte volna, kártyára vagy szerekre, netán alkalmi nők csaltak ki tőle csinos összegeket. A Kanadában izguló rokonai abban bíznak, hogy most, amikor feltúrom a lakást, talán a nyomára bukkanok valamilyen széfnek vagy bankszámláknak, kötvényeknek. Tizenöt százalékot ígértek a vélelmezett vagyonból, olyan magabiztossággal, mint akikben fel sem merül, hogy akár az egészet is megtarthatnám magamnak. De amikor beléptem Péter Jenő hátrahagyott odújába, rögtön tudtam, hogy ez a hely steril, és nem fogok találni semmit, amit gyorsan pénzzé lehetne tenni.
Végül az íróasztal fiókjában bukkantam rá az albumra. Akkurátusan, egymás után ragasztotta be a papírfecniket, dátummal
és névvel, pár emlékeztető sorral az adásvétel körülményeiről. Rögtön tudtam, hogy mik ezek, és azt is, hogy kész vagyonokat fizetett ki értük.
Búcsúlevél volt mindegyik. Saját kezűleg írt, magyarázó vagy épp dühös, félelemmel átitatott sorok. Ötven levél sorakozott egymás után a koromfekete albumban.
Nem bírtam ki, hogy ne kezdjem el olvasni őket. Leültem az íróasztal mögé, és egy idő után már nem hallottam semmit. A cipekedő embereket sem, ahogy előbb félénken, később viccelődve, végül dühösen szólongatnak.
Mindig voltak, akik közel akartak férkőzni valamihez. Halálhoz, élethez, szerelemhez, csalódáshoz. Kitapintani az egyszerű dolgok bonyolult titkait. Olyan kíváncsisággal, mint amikor ötévesen szétszedték az elektromos játékautót vagy az órát,
és talán a düh is ugyanaz maradt, amikor rájöttek, hogy nem tudják újra összerakni a darabokat. De ez most más volt. Itt gond nélkül, magától értetődően illeszkedtek egymáshoz az alkatrészek.
Az elsőt egy huszonegy éves lány írta. Péter Jenő szomszédja volt, amikor még Zuglóban élt. A sikertelen kémiavizsga után ugrott ki a negyedikről. Azt hitte, hogy nem fejezheti be az egyetemet, és így nem akart többé a szülei szeme elé kerülni. Az esztergályos apa eleve csak a szigort ismerte, hogy abból lehet bármiféle sikert kovácsolni. Persze, lehet úgy nézni az életet, mintha folyton menstruálnánk, de annak mi értelme? A jajveszékelő ember önző és felesleges, csapott nemegyszer az asztalra az esztergályos, aztán ő zokogott a leghangosabban a temetésen. Taknya-nyála egybefolyt, akár a bolondoknak. Kapkodó gyermekírás, infantilisan lekerekített betűkkel. Csak a végére kezd szétesni, szálkásodni, amikor a levél írója abban bízik, hogy megbocsátanak neki. Hogy megértik: jobb ez, mint a szégyen.
Véletlenül került Péter Jenőhöz a búcsúlevél. Talán a szemétben találta meg, hónapokkal később, mert a lány anyja már nem bírta tovább nézni a vitrinben, ahol addig tartotta, amíg a férje be nem adta a válókeresetet. De az biztos, hogy ez volt az a pillanat, amikor Péter Jenőben fellobbant a gyűjtőszenvedély. Eleinte az ismerősök körében tapogatózott, aztán a barátok barátai között, végül már az újságok hirdetéseit bújta. Egy idő után be tudott pillantani a frázisok mögé, a „tragikus hirtelenséggel elhunyt”, „megdöbbenve értesültünk a váratlan veszteségről” mind azt jelezte: jó helyen kutakodik.
A gátlásai is fokozatosan tűntek el. Tudta, hogy az első, dühös reakciók után a hozzátartozók csakhamar alkudozni kezdenek, és néha meglepetéssel vette tudomásul, hogy többet fizet a háromsoros levélért, mint a másfél oldalas, aprólékos fogalmazványért. De soha nem csapták be.
Ahogy ő is, én is egyből láttam, hogy egyik levél sem hamisítvány. A halál közelségéről beszéltek a vétlen gyűrődések a papíron, a megtorpanások és újbóli nekirugaszkodások tintapacái, a széteső mondatok. Ahogy a bizonyosság lassan szétmarta a nyelvtant, miként a lúg a nyelőcsövet.
Egymás után ragasztotta be a vonat alá ugró kassai szépasszony búcsúlevelét, aki a hitelezői elől menekült, a brassói vadászét, aki a puskája csövét dugta a szájába, mert a hiábavalóság olyan mély érzete tört rá, hogy hirtelen nem is tudott felelni rá másként. Egy özveggyé vált pesti anya, aki egyre inkább elhitte magáról, hogy gyermekei terhére lett, ezért kövekkel a zsebében belesétált a Dunába, hogy végül a halál súlytalanságában kössön ki. Cirkalmas, karcsú betűit szinte alig kötötte valami a papírhoz.
Negyvenévi szívós gyűjtögetés után, hiszen jól láthatóan az utolsó darabokat már igen megválogatta, érkezett el Péter Jenő ahhoz a nyugtalanító gondolathoz, hogy mivel zárja le az egymásba kapaszkodó láncszemeket.
Mi legyen a slusszpoénja ennek a páratlan kollekciónak?
Melyik legyen az ötvenedik? Mivel jut a legközelebb a válaszhoz, miközben úgy érezhette, hogy még a kérdést sem tudta pontosan megfogalmazni.
Sokat, nagyon sokat várt az utolsóra. Végül Londonba utazott el érte. Még az újságokba is bekerült az alföldi család története: a legkisebb fiú, az alig tízéves Dániel nem sokkal azután, hogy hangos ricsajjal hazaérkeztek a vidámparkból, megevett egy még Magyarországról hozott szárított gombafejet. Gyilkos galócát. Ki tudja, mióta rejtegette a fiókban. A család már öt éve élt kint, beilleszkedtek, folyékonyan beszélték a nyelvet. Mindenki szerette és tisztelte őket, nyilatkozta a lengyel szomszédjuk. A szülők hosszú hónapok múlva is úgy érezték, mintha láthatatlan ujjak mutogatnának rájuk.
Dániel a fecnire kusza betűkkel, alig kivehetően csak ennyit írt: Nem akarok itt maradni.
Péter Jenő az összes pénzét erre a fecnire költi el. Semmi mást nem viszek magammal, csak az albumot. Tudom, hogy nem fognak hinni nekem, és másokat is ideküldenek majd, hogy szedje fel a parkettát, verje szét a falakat, hátha megtalálja az elrejtett vagyont. Talán egy ideig engem is figyelnek majd, hogy nem vesz-e túl váratlan irányt az életem. Talán megdöbbenve mesélik el, hogy mostanában az újságokban a részvétnyilvánításokat olvasom el legelőbb, és nagyokat nevetek a „megtört szíveken” és a „mély, nem múló fájdalmon”, mintha disznó vicc lenne mindegyik. És azt is, hogy még a kávéházban sem állok szóba senkivel. Megdolgoztam a hallgatásomért.
Az időm, ami még hátravan, már mentség csupán. Kifogás. Talán nem is létezik. Elhessegetem, ahogy a legyet egy nyári délután. Boldog vagyok. Néha, csak úgy gyakorlásképpen, leírom egy darab papírra.
