Akkor is Wagner. És akármilyen nehezen is adja meg magát esetleg valaki a másfél-két órás felvonásoknak, az egyszerű családi problémák mitikussá nagyításának, a megzenésített hahóknak, waiáknak, hojotohóknak és egyéb indulatszavaknak, a végén, úgy tizenöt óra zene után mégis ott ül lehorgasztott fejjel, és szeretné elölről kezdeni az egész Ringet, sellőlánytól sellőlányig.
Újra átgondolni, mit is akar mondani ez a rendezés, amelyben nem a víz az úr, mert a Rajna ugyan elönti a világot, és eloltja a tüzet, de aztán visszavonul, a tűz meg marad, a piros ruhás néma szereplő, aki Loge alteregójának tűnik, egy piros függönyt húz el a háttérben, így jelzi, hogy vége a mesének. Előtte piros ruhában Brünnhilde belevágtat a tűzbe, hogy ne csak magát, de a világot gyújtsa föl.
Iréne Theorin énekli Brünnhildét, és meglehetősen sokkolja a környezetét a hangja erejével, szépségével, magasságaival. Közben botra támaszkodik, a kezdés előtt bemondják, hogy ez csak átmeneti, egy régi sérülés emléke, de még meghökkentőbb a test gyengélkedése és a hang diadalmassága.
Annyira döbbenetes az énekesnő, hogy a vele egy jelenetben föllépő fiatal kolléga, a meglehetősen különös hangképzéssel dolgozó Marina Prudenskaya teljesen föladja, eszében sincs valami jelenetet vagy párbeszédet formálni a pódiumi együttlétből, megáll, és előre, a közönség felé ordibálja a hangokat, hátha úgy nem tűnik föl a kettejük adottságbeli különbsége.
Feltűnik, de Iréne Theorin a Ring záródarabjában, Az istenek alkonyában mindenkinél jobb. Ehhez az is kell, hogy a mindannyiunk által nagyon szeretett Christian Franz betegséggel küszködjön. Már A Walkür alatt is fáradni tűnt a hangja, a záródarab során pedig valami gyógyszert is bevett a pódiumon. Amit hallani lehetett tőle, az így is derekas munka, voltaképpen nagyobb hősiesség, mint medvéket és vadkanokat ölni halomra, de mit lehet tenni, ha Wagner nem az énekesek életéről írta ezt az operáját.
Kurt Rydl énekelte ez alkalommal Hagent, kissé már viharvert, lötyögős basszushanggal, és még azt sem lehet mondani, hogy nincs jobb nála, hiszen a többször itt is föllépett Eric Halfvarson bizony jobb, de talán ez is jelzi, hol tart most ez a Wagner-fesztivál, folyton saját magára hivatkozhat, mi az, ami már volt jobb, mi az, ami meg most ért a csúcsra.
A zenei tapasztalatok mellett számomra az az egyik legfontosabb tanulság, hogy az egész rendezés néhány év alatt menyire fölöslegessé vált. Mikor új volt, elvitatkoztunk azon, hogy jó-e vagy csak átlagos, a klasszikus iskola barátai szerettek volna több erdőt meg lovat, dárdát, csolnakot, a modernistáknak meg az egész túlságosan is óvatos volt, sehol egy oszlásnak indult tetem, géppisztoly vagy nemi erőszak.
Mostanra meg az derült ki, hogy senkinek sincs igaza: az egész úgy, ahogy van, fölösleges, csak a szemet szórakoztatja, színek, vetítések, városok, autók, felhőkarcolók. Van abban gondolat, hogy az éjszakai autók által kirajzolt utak és útvonalak egy titokzatos és ismeretlen világ jelzései, párkák által szőtt fonalak lehetnek, de ez mégis csak egy gondolat, nem pedig élmény, tombolás, megrázkódtatás.
Az most a zene dolga, Fischer Ádámé, az MR Szimfonikusoké, a dübörgő férfikaré, szólistáké. Meg a miénk.
