A Brüsszelben székelő, sokat turnézó társulat ikonikus, vezető táncosa a férje, Markó Iván, akivel ő ismertette meg a világ akkoriban egyik legbecsültebb, legünnepeltebb kortárs táncegyüttesét. Gombár Judit két, számára meghatározó jelentőséggel bíró, Mahler zenéjére készített Béjart-művet említett, melyeknek egyben ő volt a jelmeztervezője is: az 1974-es Ce que l'amour me dit-t (Amiről nekem a szerelem beszél) és az 1978-as Ce que la mort me dit-t (Amiről nekem a halál beszél); valamiért ezt szimbolikusnak vélem.
|
Gombár Judit
Földi Imre / MTI |
1979-ben Markóval elhagyják a XX. Század Balettjét, és az Állami Balettintézet végzős növendékeivel, azok kezdeményezésére létrehozzák a Győri Balettet, amelyet annak emblematikus táncos-koreográfusa, és az iskolaalapító Markó 1991-ig irányít.
„Iszonyú nagyképűség volna, sőt egyenesen hazugság, ha azt mondanám, hogy én egyedül, önmagamból létezem. Mert Jutka nemcsak a szcenírozásban vesz részt – valamilyen módon mindenben benne van, amit létrehozok. Tulajdonképpen annyira összefolyik a kettőnk munkája, hogy bizonyos elemeit magunk se tudjuk különválasztani. Én alapvetően beleszólok a díszlet-jelmez kérdésekbe, és Jutka is a koreográfiába. Ami azonban ennél fontosabb: a produkció gondolati-dramaturgiai alapjaival is foglalkozik, sőt mondhatni, hogy kettőnk közül ő a dramaturg” – mondta Markó Iván az 1984-ben kiadott, Mészáros Tamás jegyezte Markó táncszínháza című kötetben, amelyben páros interjú olvasható vele és akkori feleségével, alkotótársával.
Ez az egyedüli könyv, sőt, az egyedüli szakmunka is, amelyben Gombár Judit akkora jelentőséggel szerepel, amekkora súlya, jelentősége valóban volt a Győri Balett hőskorában, életében (is), annak egyik vezetőjeként, díszlet-, jelmez-, látványtervezőjeként, és szövegkönyvíró-dramaturgjaként. Markó 2014-ben publikált önéletrajzában, A magány mosolyában „Társam”-nak nevezi volt nejét, rendkívül ellentmondásosan írva róla, de hangsúlyozva, mi mindent tanult tőle. Hozzátéve: nem eleget.
Amikor a halálhírről értesülve Gombár Juditról gondolkoztam, egy szó jutott az eszembe, ezt mondtam ki magamban: csendestárs. A háttérember, a nyilvánosság számára kivált a háttérben lévő, háttérbe húzódó (szak)ember. Hinterland egy roppant karizmatikus, számomra a legkarizmatikusabb magyar tánc- és balettművész számára. A honi kultúr- és közéletben táncos-koreográfusként páratlan népszerűségre, elismertségre szert tett Markó Iván kivételes karrierje akkor és részint azért bicsaklott meg, amikor ezt a nagyrészt szellemi-intellektuális hátországot elveszítette. Meggyőződésem, ez is hozzájárult a későbbi bukáshoz, amely bukás ugyanolyan formátumos, mint amennyire a diadal volt.
Mindemellett: a Győri Balett sem maradt az, ami a Markó–Gombár-korszakban volt – úgy is mint az ország egyetlen (modern-kortárs) balettegyüttese, amely hisztérikus telt házakat produkált az akkori Budapest Sportcsarnokban is, túl a nemzetközi hírnéven, presztízsen.
Mondják, hogy a Markó-féle Győri Balett Béjart-mintára lett arénaegyüttessé, és ez így igaz, de a sportcsarnokokat, arénákat meg is kellett tölteni – nézővel, mi több, rajongóval.
Gombár Judit számtalan prózai és zenés színházi produkció díszlet- és jelmeztervéért, színpadképéért felelt; a Balázs Zoltán gründolta-vezette Maladype Színháznak annak alapításától, 2001-től volt az állandó vendégművésze. 2011-ben jelmezeket tervezett az 1996-ban alapított, és a Markó Iván által 2013-ban, csúfos körülmények között felszámolt Magyar Fesztivál Balett Mózes, avagy a Tízparancsolat című darabjához is. Ezúttal mégis arra az alkotóművészre emlékeztem, attól búcsúzom, és annak mondok köszönetet, aki hasonlóképpen az egykori, Markó vezette Győri Baletthez, meghatározó hatással volt az ízlésemre, az identitásomra. Akinek köszönhetően korszakos, téttel bíró, a világ elitművészetével szinkronban lévő, eleven és bátor (tánc)művészet tanúja lehettem.
