A cselló is ember

A résztvevők túlnyomó része aligha számít komolyan arra, hogy itt fog kiugrani a már világszerte ismert, már sok helyen győztes, zseniális kortársai elé. Számukra az a nagy tapasztalat, hogyan játszik – hozzájuk képest és egyáltalán - egy induló generáció, és miként értékel a cselló nemzetközi nagymestereiből álló zsűri. A magyar zenekultúra számára pedig az esemény egyik nagy hozadéka, hogy egy csellista generáció kb. száz tagjának a repertoárjában biztosan benne lesznek a versenyprogramban szereplő Kodály és Ligeti szólószonáták és Popper Dávid ráadásdaraboknak ideális etűdjei a Tündértáncokkal.

Ki gondolta volna egy-két évtizeddel ezelőtt, hogy egy budapesti verseny döntőjébe jutott hét csellista között nem lesz orosz, viszont lesz két koreai? És egyiket sem fogja elfelejteni, aki hallotta őket.

Egykoron voltak nálunk komolyzenei versenyek, melyeket a televízión keresztül követett az ország, és voltak versenyzők, akik százezrek kedvenceivé váltak. Azok az idők elmúltak, de ha a mai köztelevízió rászánna pár órát abból a sokból, melyben a szórakoztatóipari túlkínálatot duzzasztja tovább, akkor a zenei versenyeknek egy nagyságrenddel nagyobb közönségük és sokkal nagyobb hatásuk lehetne. Sokkal többen tapasztalnák meg élményszerűen azt, hogy egy mű két előadása között mekkora különbség lehet, s mennyire nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy érzékelje valaki azt az óriási távolságott, amit két különböző személyiség, felfogás, lélekállapot egy mű két előadása között teremt.

Szabó Ildikót megtapsolja Marta Casals Istomin, Pablo Casals özvegye is (balról a második) Bruzák Noémi / MTI

A verseny az a különleges alkalom, amikor ugyanazt a művet, ugyanakkor több előadásban lehet hallani. A döntőbe jutott hét zenész öt zenekari műből választhatott, Haydn hoppon maradt, Schumann, Dvořák és Sosztakovics koncertet játszott két-két, Csajkovszkij Rokokó variációit egy versenyző. Sosztakovics első csellóversenyével kezdődött és végződött a döntő, ezt a számomra meghatározó művet két egészen másképp zseniális előadásban hallottuk, és persze Szabó Ildikóé volt a férfiasabb, és Santiago Canon-Valenciáé a líraibb. Dvořák nagyon ismert versenyművét  nekem sokkal jobban eladta a helyezetlenül maradt koreai leány, Lim Hee-Young, mint a második helyezett Tomasz Daroch, de hát az enyéim a zenére ugyan mohó, de nem szakértő fülek.

A győztes Mun Taeguk Schumann fantasztikus csellóversenyét, melyben ugyanazt a témát három egybefont tételen keresztül mindenféle lélekállapoton átvezeti, egészen másképp adta elő a döntőben, mint másnap a gálán. Sokkal keményebb, drámaibb, feszültebb volt a verseny-előadás, sokkal oldottabb, líraibb a gála. Számomra ő a gálán nyújtott akkora élményt, mint Szabó Ildikó és Canon-Valenciá a döntőben. Igen magas színvonalú verseny kell ahhoz, hogy ne lehessen dobogóra kerülni azzal, ahogy Kokas Dóra Csajkovszkij Rokokó-variációit eljátszotta. Elég megnézni, kik álltak azon a dobogón. Őket nem itt kellett felfedezni. Mun Taeguk számos jelentős versenyt megnyert már a világ különböző pontjain, amióta gyerekkorában kiugró tehetségként megjelent elvitték New York-ba, a Juillardba. Sok országban, sok koncert van mögötte.

Szabó Ildikóról már évek óta ódákat zengenek a kritikusok, ő is sok első díjat besöpört már, gyerekkora óta a kiemelkedőnél is kiemelkedőbb tehetségként tartják számon, Junior Prima díjas, 14 éves korában vették vele lemezre Popper bravúrdarabját, a Tündértáncokat. Santiago Canon-Valenciá már hatéves korában a bogotai filharmonikusok előtt ült, tizenhárom évesen minősítették a legígéretesebb fiatal tehetségének a Nemzetközi Adam Csellóversenyen, azóta is halomra nyeri a díjakat, jó pár lemezfölvételen van túl. Mostanra, húsz éves koruk körül vált egyértelművé, hogy ők azon csodagyerekek közé tartoznak, akik jelentős művész egyéniségekké nőttek föl, és a következő évtizedek meghatározó csellistái között lesznek.

Marta Casals Istomin, a zsűri társelnöke

„Nézzék, én ezzel úgy vagyok, ha meghal, hát meghal.” Ezt válaszolta a 81 éves Pau Casals, amikor megkérdezték őt harmadik házasságkötése alkalmából, nem aggasztja-e a hatvan év korkülönbség. A Puerto Rico-ban letelepedett katalán mester hosszú élete utolsó 16 évét élte le a házasságkötésükkor, 1957-ben 21 éves puerto rico-i Marta Montáñez Martínezzel. Együtt alapították és szervezték a szigetországban a San Juan-i Casals fesztivált s a Puerto Rico-i Filharmonikusokat. Együtt lendítették föl a karibi ország zenei életét.  Marta Montáñez Martínez tizenöt éves korában nyűgözte le csellójátékával Casalst, aki tanítványává fogadta. A nagy csellista tehetség a komolyzene világának legnagyobb szervező egyéniségei közé emelkedett. Az évtizedek során számos rendezvény, intézmény, alapítvány és testület alapítója, szervezője, vezetője, motorja, szóvivője volt a világ négy sarkában. A New York-i Manhattan School of Music elnöki székéból vonult vissza 2005-ben. Második férje a híres zongorista, Eugene Istomin volt. Számos magas kitüntetés és díszdoktori cím birtokosa. Aktivitása és megjelenése legkevésbé sem illik életkorához. Hetvennyolc évének úgy a negyedét bízvást letagadhatná. 

A Pau Casals Nemzetközi Gordonkaverseny, Budapest, 2014 eredményei

I. díj Mun Taeguk (1994, Dél-Korea)
II. díj Szabó Ildikó (1993, Magyarország) és Tomasz Daroch (1889, Lengyelország)
III. díj Santiago Canon-Valencia (1995, Kolumbia)

Közönségdíj: Szabó Ildikó

A döntő további résztvevői: Kokas Dóra (1992, Magyarország), Lim Hee-Young (1987, Dél-Korea), Clara Pouvreau (1988, Franciaország)

A zsűri társelnökei: Marta Casals Istomin, Onczay Csaba. Tagjai: Julius Berger, Emilio Colon, Fenyő László, Mérei Tamás, Philippe Müller.