De nem akarom súlyos mondanivalókkal terhelni az olvasót, inkább csak egy kis bámészkodást ajánlanék az idei, az 56. Velencei Képzőművészeti Biennále két fő helyszínén, a Giardini parkban és az Arsenale hatalmas csarnokaiban, amelyekben helyiségről helyiségre új meglepetések érik az embert.
A biennále egy szuszra befogadhatatlan.
Két napig jártuk csak az említett két fő helyszínt, és mégsem sikerült mindent látnunk, ráadásul voltak nemzeti pavilonok kint a városban, palotákban, tereken és a szigeteken is. Mint például a győztes nemzeti kiállításnak választott és Arany Oroszlán díjjal jutalmazott örmény pavilon a San Lazzaro kolostorszigeten, ahová viszonylag ritkán indulnak hajók. Meg kell vallani, izgalmasabb volt az Arsenale, számunkra mégis a Giardini az első, hiszen ez a biennále tradicionális fő helyszíne, itt kezdődött százhúsz évvel ezelőtt a művészet és az építészet nagy nemzetközi szemléje, s itt található 1907 óta a magyar állandó pavilon is.
Bizony nagyon jó társaságban: közvetlenül a Giardini központi kiállítócsarnoka mellett található a miénk, szomszédunk a finn, az izraeli és az amerikai pavilon, de néhány lépésre láthatók a franciák, az angolok, a kanadaiak, az oroszok, a japánok és a skandinávok. Huszonhét ország, továbbá Velence városa rendelkezik itt állandó kiállítóhellyel. Ha hinni lehet a belgák tájékoztatásának, akkor ők építették az elsőt a külföldiek közül valamikor a XIX. század utolsó éveiben. Akkoriban épp II. Lipót uralkodott Belgiumban, aki ebben az időben fosztotta ki a személyes gyarmatának tekintett Kongót.
|
A belgák a gyarmatok kifosztására emlékeznek
A szerző felvétele |
Erre is emlékezik a mostani belga pavilon egyik alkotása, egy kerámiából készült „elefántcsont” trónus, Elisabetta Benassi műve, amelyen Mark Twain Afrika kizsákmányolása ellen íródott korabeli könyvét, a Lipót király monológját olvassák fel. A gyarmatokkal, Afrikával, a bennszülött kultúrákkal, a természettel kapcsolatos és a világ kizsákmányolása elleni mondanivalók amúgy is nagyobb hangsúlyt kaptak idén a nigériai származású főkurátor miatt, aki a világ fenntartható jövője irányába tematizálta a biennálét.
A világméretű képzőművészeti seregszemle legmonumentálisabb és egyik legemlékezetesebb alkotása is egy afrikai művészé, a ghánai Ibrahim Mahamáé volt, aki szenes és kakaós jutazsákokkal vonta be több ezer négyzetméteren az Arsenale hosszú csarnoka, a Corderie mellett végigfutó sikátor falait. Cím nélküli alkotása nyilvánvaló figyelmeztetés Afrika jelenleg is folyó kereskedelmi kizsákmányolására. De maradjunk a Giardiniben, hisz az itteni pavilonok is jó néhány meglepetéssel szolgáltak.
A magyar pavilonról most keveset szólnék, elég talán annyi, hogy Cseke Szilárd Fenntartható identitások című installációja abszolút párbeszédképes volt a nemzetközi mezőnyben mind mondanivalójában, mind megvalósításában. Kicsit több reklám persze nagyon kellett volna, hisz jelenlétünk alig volt érzékelhető a pavilon falain túl. Erre a pénzt nem feltétlenül állami támogatásból kell biztosítani. Figyelve a nemzeti pavilonokat, szinte mindegyik mögött állnak jelentős szponzorok. Megszervezésük, bevonásuk viszont lehetne a hazai biennáleiroda egyik feladata.
Tehát, mi tetszett a Giardiniben? Kezdjük talán az ausztrál pavilonnal, amely mint épület is figyelmet érdemel, hiszen az idei biennáléra épült fel a régebbi ausztrál kiállítóház helyén. A Denton Corker Marshall tervezte, modern fekete kocka meglepő látvány a velencei környezetben, a parkot átszelő Rio del Giardini csatorna partján. A hipermodern „black boxban” Fiona Hall kiállítása látható rendkívül érdekes és változatos tárgyi anyaggal. Ez éppen ellentétes az épület modernitásával. Hall kenyérszobrokból, fonott maszkokból, préselményekből, élőlényeket formázó uszadékfákból, újrahasznosított anyagokból, például
eldobott üvegekből és átfestett faliórákból összeálló mesebeli és ősi gyökerű világot alkotott,
amelyet a nyugat-ausztráliai sivatag egy bennszülött női közösségével valósított meg. A tárlat szellemisége kissé hasonlít a holland pavilonban kiállító, nevét tudatosan kis betűvel író herman de vries bemutatójára, aki a német Zero mozgalom folytatójaként a lagúnákban, valamint a Giardini területén gyűjtött növények preparátumaival, biokompozíciókkal, civilizációs tárgytöredékekkel és földműves kéziszerszámokkal állít emlékjeleket az emberi létezésnek.
Meghökkentő a francia pavilonban a zeneszerzőként is ismert Céleste Boursier-Mougenot alkotása, amely úgy természetközeli, hogy közben csupa technika. A kiállítótér közepén hatalmas fenyőfát látunk tonnányi földlabdával, míg a pavilon oldaltermeiben fekvőhelyeken lehet helyet foglalni, mint valami színházi nézőtéren és lazítani a monoton zenére. Mindez akkor válik izgalmassá, amikor észrevesszük, hogy a fenyőfa lassan vándorol a terem közepén. Hatalmas földlabdájával mintha lebegne néhány centiméterrel a padló fölött.
Hasonló élmény ez, mint amikor A Gyűrűk Urában megindulnak a hatalmas öreg fák, az entek.
Igazán gyönyörű látvány a japán pavilon belseje is, ahol Chiharu Shiota Kulcs a kézben című installációját látjuk: vörös fonalak szövevénye hálózza be a mennyezetet két csónak fölött, s a lelógó szálakon kulcsok lógnak. Ezernyi kulcs. Ha egyet megérintünk,megmozdul az egész szövedék. Egy lepke meglebbenti szárnyát Ázsiában... – jut eszünkbe. Nem értjük pontosan, de lélegzetelállító.
Nem kevésbé vagyunk meglepve, amikor a Zöld pavilonnak nevezett orosz kiállítóterembe lépünk és szembetaláljuk magunkat egy óriási pilótafejjel, amelynek monitorszemei izgatottan vibrálnak a környezetére. Alkotója, Irina Nakhova a hetvenes-nyolcvanas évek orosz konceptművészetének jeles alakja. A kiállítás címe, Zöld pavilon egy korábbi orosz biennále kiállítására, Ilja Kabakov 1993-as, a szovjet rendszertől búcsúzó Vörös pavilonjára utal vissza, és a pilótafejnek is egy Kabakov-mű az előképe: Az ember, aki a kozmoszba repül a szobájából című installáció.
Az amerikai pavilon alkotója, Joan Jonas életműkülöndíjat kapott a biennálemegnyitóján, maga a kiállítás azonban nem ütött mellbe, csak valamiféle misztikus hangulatot hagyott maga után.
A videót, rajzszerű festményeket és tükröket egyaránt alkalmazó művésznő a természeti környezet rohamos változásáról beszél, egy helyi legenda segítségével megidézve a táj szellemét.
Annál inkább meghökkenünk az angol pavilonnál. Teljesen elüt az idei biennále fősodrától, amelyben alig találkozunk erotikával. Itt igen! A mostanában visszavonult életet élő sztárszobrász, Sarah Lucas hatalmas Maradona-pénisze, csillogó sárga műanyagból megformázva ágaskodik az Egyesült Királyság kiállítótermében. A belsőbb termekben pedig bútorokra applikált, erotikus gipszaltestek tűnnek fel, a fenekekből, vaginákból kilógó cigarettákkal, melyek a nemi vágyat hivatottak érzékeltetni, és persze viccesek is, mint egy Bosch-orgia.
Ma már szokatlan, ha valamelyik ország festészettel jelentkezik. Annak nagyon jónak kell lennie. Ebbe a sorba tartozik most Románia, amelyet a ma már jól ismert kolozsvári Plan B galéria fenegyereke, az egyik legjobban eladható kortárs kelet-európai művész, Adrian Ghenie képviselt Darwin szobája című sorozatával.
|
Tecuja Isida festményei az elgépiesedett társadalomra utalnak
A szerző felvétele |
A Giardini központi kiállítócsarnokában, ahová Enwezor főkurátor meghívására egyéni alkotók kerültek be, szintén feltűnt egy-két festészeti anyag, például a 2005-ben fiatalon elhunyt japán Tecuja Isida festményei az elgépiesedett társadalomról. Jellemzően azonban installációk és szobrok dominálnak: az amerikai Robert Smithsontól egy egész kidőlt fa érkezett, a német Hans Haacke 1965-ös kék vitorlája pedig ötletében a mi mostani kiállításunk üzenetére emlékeztet, amennyiben vándorló identitásokat mutat be ventilátor segítségével egy vízszintesen kifeszített kék vitorlán.
A másik fő helyszínen, az Arsenale területén, az egykori velencei hajóépítő és fegyvergyárban a nemzeti kiállítóhelyek nagyobb üzemcsarnokok egy-egy fertályát foglalják el. Itt található további huszonhárom ország, egyebek mellett Albánia, Argentína, Chile, Mexikó és a házigazda Olaszország kiállítóhelye is, hogy csak a legemlékezetesebbeket soroljuk. Az albánok Armando Lulaj három installációját hozták el, amely egyben Albánia közelmúltjának három fejezete is. Az első kissé emlékeztet az orosz pavilonra, amennyiben
itt is büszke pilóták idézik egy reliefen a szocializmus hősi korszakát,
majd Enver Hodzsa könyveinek „javított kiadása” következik, végül pedig egy tévét bámuló cetcsontváz, némi ráutalással az albán jelenre és rákacsintással Hirst híres, formalinban úszó cápájára.
Az argentin pavilonban a dél-amerikai szobrászat egyik nagy öregje, Juan Carlos Distéfano mutatkozik be egyszerre groteszk, erotikus és költői poliészter szobraival, melyekkel országa közelmúltjának történelmére reflektál. A biennále egyik legjobb anyaga az övé, egyszer jó lenne Budapesten is látni a műveit. Mexikó egy vízműre emlékeztető installációval Velence és az egykor szintén vízzel körülvett Mexikóváros (illetve elődje, a Cortes által 1521-ben elfoglalt Tenochtitlan) között von párhuzamot, a vízkezelés fontosságára híva fel a figyelmet.
Chile 1974-ben az akkori biennále témája volt az egy évvel korábban hatalomra jutott Pinochet-diktatúra elleni tiltakozásul. Erre is emlékezik a mostani kiállítás, melyen egyebek mellett a diktatúra idején elszigetelt közösségeket, homoszexuálisokat, elmebetegeket láthatunk Paz Errázuriz korabeli fotóin. A olasz „pavilonban” a Vincenzo Trione kritikus, egyetemi tanár által kiválasztott tizenöt művész kapott egy-egy termet, hogy a maguk ízlése szerint reflektáljanak a művészeti és kulturális tradíciókra, és így hozzák létre a Codice című kollektív alkotást. Egyikük, Mimmo Paladino például a Leonardo-féle, kiterjesztett karú és lábú Vitruvius-figurára utalt vissza drótból és fémből formázott, kusza drótaurával és jelekkel körülvett fekete emberalakjával.
A nemzeti pavilonokon túl rendkívül változatos világokba csöppenhet az ember a hosszú Corderie és Artigliere csarnok termeiben. Sőt, igazán ez a jelenkor képzőművészetének kaleidoszkópja.
Adel Badesszemed algériai művész földbe szúrt kardjaitól kezdve, az amerikai Terry Adkins óriás hangszer-kompozícióin, Monica Bonvincini láncon lógatott, fekete műanyaggal leöntött motorosfűrész-kötegein, Katharina Grosse szivárványszínű romterületén keresztül, a vietnami Propeller csoport plasztiktömbbe fúródott és szoborrá formált géppisztolylövésén, a török Kutlug Ataman tízezernyi apró monitorból létrehozott, világító repülő szőnyegén, a világhírű német festő, Georg Baselitz fejre állított meztelen figuráinak termén át a jótékony céllal kínai bélyeges téglát áruló művészekig vezet a látogató labirintusszerű útja.
Ha szerencsénk van, felfigyelünk a biennále legjobb egyéni művészi teljesítményéért Arany Oroszlán díjjal jutalmazott, amerikai Adrian Piper asszony munkájára is, akinek műve nem más, mint három ügyfélszolgálati pult, a Valószínűsíthető Bizalom Hivatala, ahol a falra írt három tézis valamelyikére lehet fogadalmat tenni egy űrlapot kitöltve, melyet iktatnak is a jövő számára. Ha netán nem értenének egyet a zsűri döntésével, ne csüggedjenek és legyenek megértéssel. Igazából nekik sincs idejük végignézni a megnyitó előtti napokban épp hogy elkészülő összes alkotást. És még dönteniük is kell.
Velence, 2015. május
