Az ókori zsidó államot, amíg létezett, nem Isten által felkent, abszolút hatalommal rendelkező, üdvhozó, megkérdőjelezhetetlen legitimitással rendelkező uralkodók vezették, hanem gyarló és korlátozott hatalmú halandó királyok, akik alá voltak vetve a Mózes V. könyvében rögzített királytörvénynek, akik csupán az elválasztott hatalmi ágak egyikét képviselték többek között az autonóm papi intézménnyel szemben, s akik folyamatosan erős ellenzékkel és kritikus közvéleménnyel néztek szembe, többek között a Weber szavaival politikai publicistákként működő és bíráló prófétákkal.
Ezt az állapotot írja le a kötet egyik legérdekesebb esszéje, amelynek vége felé a Talmud idéztetik: „A bölcsek előrébb valók a királynál. Ha egy bölcs eltávozik, pótolhatatlan. Ha viszont egy király hal meg, valamennyi zsidó méltóvá válik a királyságra.” Bizonyára az idegen értelmezéséről szóló esszét is érdekesnek találná a recenzens, ha valamennyi megszorításon, fordulaton és ellentmondáson keresztül követni tudná, de sajnos nem tudja. Ebbe az írásba sikerült kivételesen nagy mennyiségű tudni- és töprengenivalót belesűríteni, csak áttekinthetően elrendezni nem sikerült őket. Persze lehet, hogy van az a „művelt nagyközönség”, amely ezt így is be tudja fogadni.
Ilyesféle gondunk nem lehet a zsidó és a hellenisztikus kultúra összekapcsolására született, mindkettőben a legjáratosabbak közé tartozó Alexandriai Philónról szóló esszével. Az ő víziója egy olyan új, mindenki előtt nyitva álló, mindenféle népből és kultúrából érkezőt befogadó, a hit sokféle árnyalatát elfogadó, a származási közösségből kinövő, egyre bővülő zsidó közösség volt, amely különös megértéssel fogadja a kívülről érkezőket, a betérőket. De persze azoknak nincs pardon, akik nem tudnak elszakadni a környező többség pogány bálványimádásától. Ha egy „látszólag igaz hívő” arrafelé próbál terelni minket, akkor legyen bár apánk, gyerekünk, hitvesünk, akárkink, könyörtelenül meg kell büntetni és le kell leplezni mint a közösség ellenségét.
Gábor György időközönként átugrik pár évezredet, és a jelenre vonatkozó megjegyzésekkel lepi meg az olvasót. Ezt többnyire jól teszi, de olykor nem. Egy példa: az Istenen kívül senkit uruknak elfogadni nem hajlandó, minden földi alárendeltséget elutasító, radikális, anarchista sicariusokról szóló remek tanulmány vége felé szép magyarázatot kapunk arról, hogy mi igazolja az öngyilkosságot elutasító biblikus tradíciókkal, halachikus szabályokkal szemben az ő „szép halálukat”, az általuk a Masada-erődben elkövetett kollektív öngyilkosságot. És akkor ehhez az esszé végén odacsapódik egy elméletileg nagyon gyengén megalapozott, az idézett durkheimi meghatározásnak ellentmondó állítás, miszerint a mai terrortámadásokat „hibás, bántó eufemizmus” öngyilkos merényleteknek nevezni. Mintha az önmagát is meggyilkoló gyilkos nem lenne öngyilkos is egyben, és mintha mindegy volna, hogy egy merényletet öngyilkos merénylők hajtanak végre vagy sem.
A kötetben mindezen túl még sok izgalmas kérdésről szó esik. A zárótanulmányban például a történetírás lehetőségeiről és lehetetlenségeiről általában és a soa „történeti értelemben” való feldolgozhatóságáról speciálisan. Engem nem arról győz meg a szerző, amiről szeretne, hanem az ellenkezőjéről. Tudniillik arról, hogy a soa történelmi földolgozásában ugyanaz lehetséges és ugyanaz lehetetlen, mint bármely más történelmi eseményében. De ez olyan bonyolult és nehéz vita, ami ebbe a recenzióba nem férhet bele.
Ezt az utolsó esszét remek képelemzések gazdagítják. Olvassuk, hogy Altdorfer remekműve „tökéletes és teljes rálátást biztosít” az isszoszi csatára. Csak éppen a világon semmi nem látszik abból a csatából azon a kicsi, rossz minőségű, fekete-fehér illusztráción, amit arról a szegény remekműről (meg a szóba kerülő többiről) a könyvbe beraktak. Erről viszont se Gábor György, se Altdorfer nem tehet.
Gábor György: Múltba zárt jelen, avagy a történelem hermeneutikája
L'Harmattan, 2016
200 oldal, 3490 forint
