A bohóc bárhová bemehet

Bohócdoktori figurája sem a régi. Szamócaként kezdte, aztán mikor úgy érezte, már „kiérett” a friss-ropogós, naiv, csodálkozó lányszerepből, nevet és karaktert váltott.

Elsőre kapásból Dr. Szalmonellaként mutatkozott be. Az orvosok és a betegek élvezték, csak a Piros Orr Bohócdoktorok akkori művészeti vezetője vette ezt zokon. Így megfogadva intelmeit nevet váltott. Az -ellát meg akarta tartani, így lett belőle Sztracsatella még úgy is, hogy ki nem állhatja ezt a fagyiízt.

Minden lépését és hirtelen ötletét a kíváncsiság motiválja. A nyolcvanas években középiskolásként gyakran felpattant egy vonatra, és Berlinig le se szállt. Beleszagolt a levegőbe, majd hazautazott. Még a szülei sem tudták, hova tűnt. Aztán bekéredzkedett egy boncolásra orvostanhallgatók mellé, és amit látott, fejben el is mentette. Idős ember feküdt előttük kiterítve, a karján viselt számról látszott, hogy megjárta a haláltábort. Mellette egy halott csecsemő, aki úgy nézett ki, mint egy egészséges kisbaba. Az élet kezdete és vége azóta is meghatározza a napjait. Idősotthonokba jár, nagyon rossz állapotban lévő, haldokló emberekhez, máskor meg újszülött babákat látogat.

Két férfi egy helyen

A véletlen sodorta a színház felé. Először az a véletlen, amikor félreírták az egyetemi felvételi könyvet, és a nyíregyházi főiskolára sosem látott történelem–testnevelés szakot hirdettek. Mivel régésznek készült és az ifjúsági sportválogatott tagja volt, oda adta be a felvételit, az erős testnevelés szakra. Főiskolás korában kapott kedvet a színházhoz. Gaál Erzsi épp helyi gimnazistákat és főiskolásokat gyűjtött népnek a Danton halála-rendezésébe a kiürített nyíregyházi színházi raktárba. Dramaturgja Zsótér Sándor volt. Az akkori művészeti vezető, Schlanger András pedig kiválasztotta, majd szerződtette  őt és több társát.

Zsótérral és Gaál Erzsivel Szolnokra ment néhány évvel később, majd a pesti József Attila Színházba. Az ezzel a két emberrel folytatható munka izgatta, nem a színház. Aztán egyszer csak felrúgott mindent, összepakolt, és kiment Londonba úgy, hogy egy mukkot sem beszélt angolul.

Amikor visszatért, két – életét később meghatározó – férfival is összetalálkozott ugyanazon a helyen. A Műcsarnokban egy színházi díszletkiállításba hívták játszani Ambrus Mari díszletébe. A szomszédos szobában Horgas Péter építette a saját munkáját. Mint kiderült, már tíz évvel korábban, a nyíregyházi színházban fotókat készített Majkáról a büfében. Fél év múlva összeházasodtak, ma három gyereküket nevelik.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

A másik fontos férfi Pintér Béla volt, akivel a performanszpróbán ismerkedett meg. Az egész csapat annyira örült a találkozásnak, hogy közös színházat akartak csinálni. Akkor készült első előadásuk, a Népi rablét, majd követte a többi, a Kórház-Bakonytól az Árva csillagig. Mint mondja, nem lehetett könnyű a társulatnak, hogy ő „folyamatosan” terhes volt vagy szoptatott. Hét hónapos terhesen még játszott, első lányukat, Johannát négy hónaposan naponta kétszer is bevitte szoptatni a mamához a férje, a kettő között meg lement az előadás. Egyre ismertebb és elismertebb lett a társulat.

A sokkoló meglepetés akkor érte Csatári Évát, amikor a postaládájába pottyantott levélből tudta meg, hogy Pintér nem számít rá többet új előadásaiban. A legjobban az fájt neki, hogy ennek nem voltak előjelei, és azt gondolta, szorosabb a viszony annál, mintsem hogy levélben rúgják ki. Mikor bement a következő előadásra, mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna, pedig jól tudták, ki kapott levelet előző nap. Új darabba nem került, de megtartotta a régi szerepeit, amelyek belőle, az ő élethelyzeteiből indultak ki, ezért erősen kötődik hozzájuk.

A bohócdoktorok bevetése

Pintérék egyik előadása után hívta el a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány akkori vezetője, Grei­fenstein János. Gyorsan beleszeretett ebbe a munkába. Azóta is hetente többször jár kórházba gyerekekhez, meg idősotthonokba a bohócpárjával. Bár pontosan látják a gyerekek állapotát, a nővérek és az orvosok reszortja a betegséggel foglalkozni. Az ő dolguk, hogy kizökkentsék ebből a gyerekeket, és a velük töltött idő az örömről és a röhögésről szóljon. Kibillenteni nehéz a szerepéből, ez rendkívül ritkán történik meg. A hematológiáról azonban emlékszik egy visszafogott kamasz fiúra, akivel mindig együtt volt az apukája. Egyszer épp akkor nyitott be hozzájuk, mikor az apa fürdette a fiút. Megpillantotta a kapcsolatuk, a közelségük teljességét, és ez leblokkolta.

A munkájukat „bevetésnek” hívják itthon és külföldön is. Augusztusban húsz napon át négy nagy menekülttáborban járt Thesszaloniki környékén. A Red Noses Founda­tion – amelynek a magyar alapítvány a társ­szervezete – egy nemzetközi projektet hozott létre, az Emergency Smilet. Az a céljuk, hogy háborús és traumatizált területekre juttassanak el bohócdoktorokat. Különleges képzést kaptak, tudatosították bennük, hogy mit szabad az arab területen humorban, testkontaktusban, öltözködésben tenniük. Megtanulták, hogy nem szabad félreérthető dolgokba belekezdeni.

Trióban mentek Görögországba, egy horvát bohóclánnyal és egy osztrák sráccal, akikkel a helyszínen tapasztalták meg: a fiatalok mennyire agresszívak, főként az őket ért traumasorozatok miatt. Nem mesélnek erről, de a viselkedésükből és a rajzaikból kikövetkeztethető. Ami azonban szerencsére összeköt minden gyereket, az a kíváncsiság, a tudni akarás vágya és a humor.

Családias otthon a menekülttáborban

Nem a háború borzalmait nehéz feldolgozni a táborban. Az emberi sorsok és a kilátástalanság a legnyomasztóbb. Emiatt az agresszió is nő, nem ritka, hogy gyújtogatnak egy táborban, összeverekednek vagy tüntetnek a táboron kívül és belül, hogy engedjék őket tovább. Közvetlen életveszély nem érte a bohócdoktorokat, de belefutottak egy tiltakozásba. Gyorsan döntöttek: ha az anyaszervezetük, a Vöröskereszt is elhagyta a tábort, ők sem mennek be. Végül nem történt atrocitás, és a katonaság is jól kezelte a helyzetet.

Főleg szír menekültek élnek a táborokban, sokan sátorban laknak, és nem örülnek, ha a sátrat konténerre cserélik. Pedig azokban légkondicionáló is működik, és könnyebben tisztán tarthatók. De ha odaköltöznek, azt jelenti, még sokáig kell maradniuk. A legtöbb kifogást az étel ellen emelik, nem szívelik például a spenótot, a dzsemet. Ha valaki emiatt panaszkodott neki, Majka azt válaszolta: de a családod élete legalább biztonságban van.

Rengeteg a terhes nő, sok baba már a táborban született, hiszen hat hónapja élnek ott. Az anyák elképesztő küzdelmet vívnak – gyakran 3-4 gyerekkel, állapotosan –, hogy összetartsák a családot. Komoly erőfeszítéssel élhető, családias és szerethető otthont akarnak létrehozni az iszonyatos állapotok dacára. Paprikát és paradicsomot termelnek, kukoricát ültetnek, ami pár hónap után két méter lehet és árnyékot ad. Makedónia legsivárabb részén apró mesterséges tavat ásott egy család, kis hajókat úsztatnak a víz tetején a gyerekeknek. Bevetnek minden ötletet, leásnak a földbe, kibélelik nejlon szemeteszacskóval, feltöltik vízzel, és onnantól az a frizsider. Az otthon jómódú, művelt asszonyok ropogósra vasalt, tiszta ruhában járnak, és így öltöztetik a gyerekeiket, hogy megpróbálják fenntartani a megszokott életet.

Csatári Éva nem csak Görögországban foglalkozott a menekültekkel. Beállt a Segítsünk együtt a menekülteknek! csapatba is, és főzött a Budapesten táborozóknak. Kezet fogott mindenkivel, akárcsak a görög táborokban. Ez Majka alapvető kommunikációs eszköze. Csak egy férfi mondott rá nemet a több ezer közül. De ez sem személyes üzenet volt: nővel egyáltalán nem fog kezet.

Görögországban érezte először életében, hogy ha kimondja, ő magyar, összeszűkülnek a szemek. Van, aki ki is mondta: „ti elsőként zártátok le a határokat”. Erre mindig azt válaszolja: „Igen, tudom, de én itt vagyok veletek.”

Utóirat És visszamegy jövőre is, de ezt még nem mondta el a férjének. Mert úgy érzi, még nem fejezte be a feladatát. Kapja a híreket, látja, hogy a következő csapat viszi tovább az ő rituáléikat, ritmusukat, és együtt éneklik a dalaikat. Nem tehet mást: ezt újra át kell élnie.