A turisták nem a kultúrára szomjasan állnak sorba az Akropolisz és a Louvre előtt, hanem mert le akarják tudni a kötelező penzumot. Az erotika meghalt, a szex banális időtöltéssé változott. Műveltség helyett eljött a szakbarbárság ideje.
A vallásos érzet elveszítette lényegi tartalmát, felszínes megnyilvánulási formákban, talmi külcsínben létezik, ám mivel az ember nem bír meglenni spiritualizmus nélkül, megnyílt a terep a városi sámánok és az okkultisták előtt.
Így fest Mario Vargas Llosa szerint a látványcivilizáció, amely olyan világot jelent, „ahol az aktuális értékskálán a szórakozás áll az első helyen, és ahol a kikapcsolódás, az unaloműzés a legelterjedtebb passzió”.
A Nobel-díjas perui író nem kíván se dühöngeni, se vádiratot benyújtani. „Nem azt állítom, hogy rossz, hogy így van. Hanem egyszerűen azt, hogy így van” – mondja.
Könyvéből ennek ellenére süt a keserűség. Egyfelől elismeri, hogy maga is aktív részese a látványcivilizációnak (megrögzött futballdrukker, ebbéli minőségében tagja a lelátók törzsi közösségének), másfelől a példák hosszas sorolásával elítéli azt a kultúrának nehezen nevezhető valamit, amely „okosság helyett a szellemeskedést részesíti előnyben, eszmék helyett a képeket, komolyság helyett a humort, tartalmasság helyett a banalitást, elmélyültség helyett pedig a frivolitást”.
Vargas Llosa csupa olyan dolgot sorol fel, amelyet többé-kevésbé ismerünk. Tisztában vagyunk azzal is, hogy világunk most így működik. Vele el lentétben még azt is elismerjük, hogy ez nem jó. Az esszékötetet olvasva azonban mélységesen szomorúak és megindultak leszünk. Felszabadulás, válasz nincs. Az író rámutat a problémára, ám nem kínál sem megoldást, sem alternatívát. Tanácstalan. Úgy véli, a látványcivilizáció létrejöttének egyik oka a vagyon és a szabadidő ugrásszerű megnövekedése. Vagyis a látványcivilizáció a fejlett jóléti társadalmak szükséges velejárója.
Az ember nem szeret unatkozni, szüntelenül le akarja kötni a figyelmét. Azt is tudjuk, hogy teher alatt nő a pálma, ám ha nincs teher, pálma sem lesz, legalábbis nem olyan magas. Időtöltésnek marad hát a szórakozás. A másik ok: az értelmiség egyre hátrébb szorul. Ma már jószerével semmiféle politikai és gazdasági hatalma sincs.
Nem figyelnek rá, legfeljebb magában dohog, és ha elismertségre vágyik, be kell állnia a sorba, és részesévé kell lennie az establishmentnek. (Például szerepelnie kell Oprah Winfrey tévéműsorában.) Ám abban, hogy mindez idáig fajult, az értelmiség is hibás – időről időre totalitárius eszmék mellé állt, miáltal elveszítette hitelét.
„Jelenleg minden lehet művészet, és semmi sem az” – jelenti ki Vargas Llosa. Azt is hozzáteszi, hogy minden esztétikai rendszer csődöt mondott. Ennek megfelelően igyekszik kerülni az ítélkezést. Könyve mindazonáltal kegyetlen látlelet. Nem kell egyetérteni helyenként idealista, helyenként tradicionalista nézeteivel vagy időnként egymásnak ellentmondó állításaival. Az viszont kétségtelen, hogy baj van. Sem a Holdon, sem a Marson nem vagyunk. De a Föld nevű bolygón sem érezzük otthon magunkat.
Most viszont ott tartunk, hogy időnként szóba kerül, egyszer talán megint a Holdra lép egy földi lény, és valamikor, egyelőre elképzelhetetlenül sokára megvalósulhat egy Mars-utazás. Űrkolóniák helyett – ahogy állítólag Buzz Aldrin, a Holdat megjárt űrhajós fogalmazott – megkaptuk a Facebookot.
