A világ mindenféle rezdülésére érzékeny reneszánsz művész – aki 1996 óta újra itthon él – Magyarországról történt eltávozása felettébb érdekes. Najmányi a túlmozgásos hetvenes években úgy lett egyik alapítója a Spions nevű punkzenekarnak, hogy előtte több mint 120 színdarab díszleteit megtervezte, és saját darabjait állította színpadra.
A Spions a politikai tiltás miatt 1977–1978-ban mindössze három koncertet adott, az egyik zenészt behívták katonának, amikor pedig Párizsba költözve disszidáltak, rájuk küldték a titkos ügynököket. Az együttes (a Boris Popoff kódnevet használó Najmányi, aki afféle menedzseri feladatokat vállalt a kor zenei standardjától némiképp elütő banda mellett és az énekes, a Szergej Pravda fedőnéven fellépő Molnár Gergely) azért vált érdekessé a különböző országok titkosszolgálatai számára, mert a nyugati ifjúság erkölcsi megrontásával megbízott KGB-ügynökökként mutatkoztak be a francia médiában. Ez pedig vonzó volt. Virágzott a punk, tombolt a body art. A Spions ma is működik, szellemi energiaközpontként kínál alternatívákat az orwelli rémálom ellenében.
– Nyolcvanban költöztem Kanadába – mesélte a világutazó Najmányi –, négy év múlva megkaptam az állampolgárságot. Miután 1995-ben letelepedtem New Yorkban, laktam fél évig Új-Mexikóban, eltöltöttem két évet a karibi térségben, megint kettőt Indonéziában, beutaztam az Amerikákat, helyi zenéket gyűjtöttem, kultúrantropológiai és helytörténeti kutatásokat folytattam. Voltaképpen négy kontinens nyolc országában éltem, ami nem kevés.
Hát igen. Ha Najmányi László mozgását követni szeretnénk, abba beleszédülnénk. Lakóhelyei így következnek szép egymásutánban: Kiskunfélegyháza, Cegléd, Szentes, Kiskunfélegyháza, Szolnok, Győr, Kiskunfélegyháza, Budapest, Párizs, Budapest, Párizs, Toronto, New York, El Morro, Új-Mexikó, New York, karib-tengeri szigetek, Indonézia, New York, Koppenhága, Dánia, majd megint Budapest és New York.
Többször elvált, gyermekei nincsenek. 2005-ben határozta el, hogy végleg hazatelepül, de igazi otthona még mindig New York.
Óbudán kötött ki, publikált hat könyvet (A száműzött Joyce, Theremin, Downtown Blues, A Blum-ház rejtélye, YIPPIE! – az engedetlen polgár, Lovagok az éjszakából). Emellett több ezer cikket írt nyomtatott és online felületek felkérésére, elektronikus zenei koncerteket tartott, színdarabokat (köztük a James Joyce élettörténetén alapuló tragikomédia-sorozatot) mutatott be, lemezeket adott ki, megszámlálhatatlan sokaságú videót készített, és megismertette a magyar közönséget a teremin nevű csodás találmánnyal. Ez a világ első térvezérlésű elektronikus hangszere, alkotója, Léon Theremin fizikus (eredeti nevén Lev Szergejevics Tyermen) önmagáról nevezte el. Használta a Led Zeppelin is, és a modern művészvilág ma is élénken érdeklődik az orosz feltaláló és titkos ügynök (a legtöbb, máig használatos lehallgatóberendezést ő fejlesztette ki) szerkentyűje, nemkülönben kalandos élettörténete iránt. Najmányi színpadi művet, rádiójátékot és könyvet is írt a térerővel működő csodás instrumentum atyjáról.
Blogjai és megjelentetett munkái (könyvek, művészeti írások, fotó- és videosorozatok, elektronikus táncszínházi zeneművek, hagyományos és digitális festmények stb.) mellett tekintélyes súlyt képviselnek az életműben a kiadatlan kéziratok, mert ő fáradhatatlanul ír, akkor is megteszi ezt, ha az örökké biztosra menő kiadók fejcsóválva mondanak nemet a könyveire. Köztük ott sorakozik a Spions, a néhai varsói paktum első punkzenekarának dokumentumokkal dúsított története (amelyet 2010 januárja óta havonta publikál egy jelentős művészeti magazinban, a Balkonban, de szeretné könyv formában is megjelentetni), a Dél Keresztje Trilógia, amely az észak- és dél-amerikai, délkelet-ázsiai és karibi utazások élményeit meséli el. Elkészült a Dixi – Egy szabad szellem legendája címet viselő dokumentumregény is, amelyben Najmányi a budapesti alternatív művészeti szcéna egyik legfontosabb figurája, a 2002-ben elhunyt szómágus, performer, színész, képzőművész, a kalandos és tragikus sorsú Gémes János (ő Dixi) élettörténetét és emlékét örökíti meg.
A művész legsúlyosabb vállalkozása a cenzúra történetéről szóló hatalmas opus, a kézirat minden kiadóbeli hezitálás után tovább duzzad, a 700 oldalból így lett mára 1500.
– A bolsevik diktatúra betiltott művészetéről szóló történetek mellett kitérek az USA-ban uralkodó üzleti cenzúra, a kortárs magyar cenzúra ügyeire, de hát ismerjük a családi cenzúrát és az antik korok klasszikus tiltásait is. Az évezredek óta a világ összes civilizációjában folytatott cenzúrázás szabályait Huai császár foglalta először törvénybe a III. században – mondja kedélyesen Najmányi, és megjegyzi, a kultúrantropológiai gyökerű cenzorblogjára feltette saját művei betiltásának dokumentumait is. Még a receptjei között is akadtak olyanok, amelyeket betiltottak (hm, Kádár János káposztás cvekedlijének elkészítési módját ismertette!). Meglátása szerint a kiadók szeretik azokat a filoszokat, akikkel soha nem történik semmi, csak munkatörténetük van, saját, valódi életkalandokban nem bővelkednek. – Bíztam az e-könyvekben, de hát itt 27 százalékos áfával sújtja az e-könyveket a hatalom, így nem lehet olcsón árusítani azokat. A kiadók pályázati pénzekből élnek, nem éri meg nekik kockáztatni és a terjesztésen dolgozni – teszi hozzá.
A hetvenéves művész azt is várja, hogy rábólintson egy kiadó a rastafari vallás történetéről és tanairól szóló könyvére, szeretné kiadatni a Trebitsch Lincoln kalandor életéről szóló művét, közben 1964 óta vezetett naplója alapján rock'n'roll-memoárt ír, és ott vannak a fiókjában a New York undergroundjáról szóló novellák. Készített mindmáig kiadatlan hangoskönyvet (Karl-Heinz Koala) is az Anima Sound System közreműködésével.
Hogy avantgárd művész volna, erősen tagadja. Túlságosan is klasszikus dolgokkal foglalkozott, hagyományos megoldásokkal dolgozott egész életében, jegyzi meg, csupán annyit szeretne, hogy amit írt, mások épülésére ki lehessen adni. Az sem volna nagy baj, teszi hozzá, ha munkáiból egy művész meg tudna élni. Ez sokfelé lehetséges a világban; errefelé nem olyan egyszerű. – „Amíg élsz, nem számítasz megbízható tanúnak" – ezzel utasította el az egyik kiadó az 1960–1970-es évek valóban élő művészetét bemutató könyvét.
A történetben az a legelkeserítőbb, hogy Najmányi töredezett, szakadozott, viszont igen gazdag és hallatlanul izgalmas életműve egyszer majd alighanem nagyon fontos lesz az ország számára.
Névjegy
Najmányi László Ausztriában (Hermagorban) született 1946. február 9-én. Író, díszlettervező, képzőművész, filmrendező. 1965–1972 között végzett a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem vízügyi mérnök szakán. A hetvenes években díszleteket és darabokat készített. 1979-ben Párizsba emigrált, 1980–1985 között Kanadában élt, utána New Yorkban lakott. A karibi térségben és Indonéziában helyi zenéket gyűjtött. 1996-ban tért haza Magyarországra.
