Pedig még az írott történelem nélküli népek sem bűntelenek, ahogy nem lehetnek bűnösök sem. A külső agresszió áldozata, a szabadságharcos, idegenekkel viaskodó magyar ennek az ideológiai világképnek a lényege. A kuruc angyal. Sült marhaság persze, de nem ártalmatlan. Pár napja kisebb vihart kavart az államilag elrendelt hetedikes magyar irodalom tankönyv egy utólag beillesztett betétszövege. A magyar és az idegen, a nemes hazai és a züllött idegen szembeállítása szerepelt benne. A szerző utólag azzal magyarázta: vitára serkentő szöveget írt. Pedig egyértelmű volt az értékválasztása, s az is, miként akarja a Nyugatellenes sztereotípiákat a hetedikesek tudatába döngölni. Azóta előkerült még pár hasonló kurzustankönyv. Tudatot, történelmi, erkölcsi tudatot akar így formálni a politika – hosszú távra. Mint az emlékművekkel.
A vidéki magyar zsidóság elhurcolásának és elpusztításának hetvenedik évfordulója emlékévvé tette 2014-et. Van ennek értelme? Legfeljebb annyiban, hogy valóban a legutolsó túlélők és a legutolsó tettesek még közöttünk élnek. Még meg lehet kérdezni őket. Amúgy a túlélők második nemzedéke is elég öreg már. A holokausztév szerintem nem jó ötlet. Először is azért nem, mert a „kiemelt”megemlékezésekkel letudja a dolgot. Hamis is. Nem csak azért, mert a zsidók kiirtásának eufemisztikus megnevezése, amelyet egy amerikai tv-sorozat hagyományozott ránk a hetvenes évekből. Most tehát emelnek néhány szobrot, emléktáblát, helyrehoznak pár zsinagógát, alakítanak valamilyen új múzeumokat.
Kibúvók, magyarázatok
A megemlékezésnek ez a gyakorlata több okból is rossz. Úgy tesz, mintha ez alapvetően zsidó (cigány) történet lenne. Pedig a zsidók és a romák ennek a rettenetes történetnek mindössze szenvedő tárgyai voltak. Szomszédaik, honfitársaik, állami vezetőik kirabolták őket, megfosztották jogaiktól, majd kiszolgáltatták egy idegen hatalomnak, amelyről tudták, hogy el fogja őket pusztítani. A történelmi bűnben egy nemzet többsége vált közönyös szemlélővé vagy egyenesen csőcselékké. Az embermentők kevesen voltak. Nekik lehet emlékművet állítani, ők hősök voltak. Ami pedig ezután jött, az mind összefüggésben van ezzel a bűnrészességgel. A magyar társadalom megcsonkult, elvesztette egy részét. Nemcsak a zsidó templomok ürültek ki, de egész rétegek, tudások, készségek is mindörökre elvesztek. Arról nem is beszélve, hogy a feldolgozatlan társadalmi felelősség és veszteség miként terhelte meg a rákövetkező évek történelmét.
Azt gondolom tehát, hogy a gyászmunka ugyan főleg a zsidóké és romáké, de az a rettenetes év a teljes magyar társadalom terhe. Megszabadulni nem lehet tőle, de meg lehetne érteni, ami történt. A világ más országaiban erre törekednek politikusok, tudósok, művészek, nevelők. Ha feldolgoznák a történteket és következményét, az emberek esetleg megértenék a mai veszélyeket. Azt, hogy az előítéletek sora, az intézményes gyűlölet mit tett elődeikkel. Ez a feldolgozás nálunk hiányzik. Egyelőre nem is várhatjuk. A totális népirtó diktatúra feldolgozása ugyanis csakis demokratikus körülmények között lehetséges. Egy despotai gondolkodású rendszer mindig talál kibúvót, magyarázatot, okot rá, hogy ne vigye végig a hajdani történet feldolgozását. Mi most ezt tapasztaljuk.
A magyar kormány először (egy antiszemitizmus elleni nemzetközi konferencián) ismerte el a magyar felelősséget a zsidó magyarok iparszerű kiirtásáért. A gesztust örömmel fogadta a zsidóság is. Ám ezt a bejelentést a rezsim második vonalára (Martonyi, Navracsics) bízta Orbán Viktor. Őtőle ilyen nagy nyilvánosság előtt nem hangzott el. Viszont kinevezett és megtartott bizalmában több holokausztrelativizáló történészt, és felállíttatta az angyalos giccset. Talán tetszik neki ez az ízléstelenség, de bizonyosan politikailag is hasznosnak tartja. Orwell 1949-ben közzétett ellenutópiája (1984) óta tudjuk, hogy aki uralja a múltat, uralja a jövőt is. Aki uralja a jelent, uralja a múltat is. Az emlékezetpolitika tehát nagyon aktív és a jövőnek szóló része az országok közéletének.
A téboly
Boldogabb országokban ez az emlékezet kiegyensúlyozottabb és többé-kevésbé közmegegyezéses. De teljes egyetértés a múlt(ak) értelmezésében szinte sehol sincs. A franciák sem értenek egyet az 1789-es forradalmat illetően, és sok amerikait állít szembe egymással a tudatukban 150 éve dúló polgárháború. Elég arra gondolnunk, hogy a történelmi Magyarország megítélése mekkora vitákat kelt magyarok és szomszédjaik között. A politika eszköze a történelmi múltra való hivatkozás, a hívószavak felhasználása. Az orosz propaganda például az ukrán kormányerőket egyszerűen fasisztáknak nevezi. Arra hivatkoznak, hogy vannak közöttük szélsőséges nacionalisták is. (Ezek valóban hősként tisztelik a nácikkal szövetkezett Sztepan Banderát.)
De nagyon hasonló figurákat találni az orosz oldalon is. Sőt! Az oroszok leghűségesebb (ukránellenes) szövetségesei Európában (és Magyarországon is) éppen a neonácik. A dolog orosz oldalon elég könnyen felfejthető: a mostani orosz államnacionalizmus általában véve demokráciaellenes, ezért vonzza a szélsőjobboldaliakat. Viszont az orosz nemzeti mitológiában méltán van fontos helye a Hitler-ellenes második világháborúnak. Innen a látszólagos ellentmondás. Putyin azért szereti az európai neonácikat, (és azok őt), mert mind a két oldal Európa-ellenes. Az egyik orosz birodalmi, önkényuralmi demokráciaellenes alapon, a másik a maga náci, idegengyűlölő módján.
A történelem, mint látjuk, bármire és bárhogyan felhasználható. Elég beleolvasni a megnyilvánulásaikba, a különböző internetes trollok szinte mindenütt ugyanazokkal az összeesküvés-elméletekkel állnak elő. Akárhova nézünk is, mindenütt olyan leleplezésekre bukkanunk, amelyek feltárják a „titkokat”, az eddig sötétben tartott „valódi” okokat és történéseket. Az egyik leggyakoribb ilyen téboly a vészkorszak, a zsidók elpusztításának eltagadása. Évekig pénzelte ezt az „elméletet” Irán előző elnöke. És nyilván nem azért, mert az igazságra törekedett, hanem mert valamilyen nagyon egyszerű célt akart elérni. Például meg akarta nyerni az iráni politika számára az Izrael-ellenes és zsidógyűlölő arab tömegeket. Akik szívesen hittek neki. A jelenlegi iráni vezetés elvetette ezt az eszközt. Nem érdekük erre most pénzt kiadni.
A megemlékezés éve nem éri el a kitűzött célokat. A kormányzati oldalnak nem sikerül megbékítenie a hazai zsidó közösséget úgy, hogy közben nem idegeníti el lehetséges antiszemita választóit. Az emlékév jó alkalom lett volna arra, hogy az Orbán-kurzus lemossa magáról a gyanút, miszerint politikai célból antiszemita kottából is kész muzsikálni. (A Nyugat- és főleg a bankárellenes közhelyeket sokan természetesen értelmezik zsidóellenes metaforáknak.) Épp a kormányerőnek ez a kétarcúsága akadályozta meg, hogy a megemlékezés éve alkalmat adjon a feltárásra, megbékélésre, a mártírok és embermentők együttes ünneplésére. Ez a nagy kudarc azonban csak azt erősíti meg, hogy létkérdés, miként tanítják a felnövekvőket a holokausztról. Ugyanis nincs vagy/vagy álláspont. A lényeg az, hogy nem szabad felejteni, az elpusztítottak emlékével, az embermentők arcaival folyhat csak a hamisságot jelző szobor elleni csata. Ahogy most is teszik ott sokan. Ezt kellene folytatniuk tanároknak, önkénteseknek, színházaknak. Nemzeti önreflexió nélkül nincs demokrata társadalom. Nincs béke.
