„Apám a pincében töltötte a háborút, nagyapámat az oroszok Szibériába hurcolták, nagyanyám elveszítette második fiát, és a nagynéném felelős 180 zsidó lemészárlásáért. Egyszerre voltak tettesek és áldozatok, üldözöttek és üldözők, először ünnepeltek, azután megvetettek: a kortörténet fattyai.”
Sacha Batthyány szavai ezek, a Svájcban nevelkedett újságíróé. Kultikus családnevét Magyarországon mindenki ismeri, ha máshonnan nem, Batthyány Lajos, az 1848-as magyar kormány mártírhalált halt miniszterelnöke után. Nyugaton viszont jóformán ismeretlenül cseng: „a legtöbben tamilnak vélik, a sok ipszilon miatt valahogy Srí Lanka-inak hat”. Kollégái csak akkor kapták fel a fejüket, amikor megjelent egy cikk a burgenlandi Rohoncon (Rechnitz) történt vérengzésről.
A háború végéhez közeledve, 1945 márciusában náci vezetők részvételével folyt az ivászat Batthyány Margit kastélyában. Mulatozás közben pedig – teljesen máig nem tisztázott módon – kivégezték a birtokra szállított zsidó munkaszolgálatosokat. – És neked mi közöd ehhez? – szegezte az újságírónak a kérdést Maxim Biller német író. Ezzel a kérdéssel addig Sacha Batthyány sosem szembesült.
A sajtóban „pokoli vendéglátóként” emlegetett Batthyány Margit grófnő az ő számára a nagynéni volt, a „nyelvöltögetős Margit néni”. Nem kedvelte. Emberileg sem, politikailag még kevésbé. Amikor családtagjait szimbólumokkal helyettesítette, Batthyány Margitot a horogkereszttel jelölte. Mégis: „Margit néni volt a kiváltó oka a múltba tett utazásomnak, őmiatta foglalkoztam életemben először a származásommal. A 180 ember lemészárlása volt az, ami közelebb vitt a családomhoz.”
A tömeggyilkosság – bár a szerző Rohoncon is többször járt – tényleg csak kiváltó okként szolgál a könyvben. Sacha Batthyány semmiféle közösséget nem érez és nem vállal a „vérgőzös grófnővel”, nem is tekint rá úgy, mint aki a rokonsághoz tartozik. Hisz szigorúan véve nem tartozik oda, „Margit csak beházasodott, ő Thyssen”. 
