galéria megtekintése

A Batthyány név kötelez

7 komment


Czene Gábor

„Apám a pincében töltötte a háborút, nagyapámat az oroszok Szibériába hurcolták, nagyanyám elveszítette második fiát, és a nagynéném felelős 180 zsidó lemészárlásáért. Egyszerre voltak tettesek és áldozatok, üldözöttek és üldözők, először ünnepeltek, azután megvetettek: a kortörténet fattyai.”

Sacha Batthyány szavai ezek, a Svájcban nevelkedett újságíróé. Kultikus családnevét Magyarországon mindenki ismeri, ha máshonnan nem, Batthyány Lajos, az 1848-as magyar kormány mártírhalált halt miniszterelnöke után. Nyugaton viszont jóformán ismeretlenül cseng: „a legtöbben tamilnak vélik, a sok ipszilon miatt valahogy Srí Lanka-inak hat”. Kollégái csak akkor kapták fel a fejüket, amikor megjelent egy cikk a burgenlandi Rohoncon (Rechnitz) történt vérengzésről.

A háború végéhez közeledve, 1945 márciusában náci vezetők részvételével folyt az ivászat Batthyány Margit kastélyában. Mulatozás közben pedig – teljesen máig nem tisztázott módon – kivégezték a birtokra szállított zsidó munkaszolgálatosokat. – És neked mi közöd ehhez? – szegezte az újságírónak a kérdést Maxim Biller német író. Ezzel a kérdéssel addig Sacha Batthyány sosem szembesült.

A sajtóban „pokoli vendéglátóként” emlegetett Batthyány Margit grófnő az ő számára a nagynéni volt, a „nyelvöltögetős Margit néni”. Nem kedvelte. Emberileg sem, politikailag még kevésbé. Amikor családtagjait szimbólumokkal helyettesítette, Batthyány Margitot a horogkereszttel jelölte. Mégis: „Margit néni volt a kiváltó oka a múltba tett utazásomnak, őmiatta foglalkoztam életemben először a származásommal. A 180 ember lemészárlása volt az, ami közelebb vitt a családomhoz.”

 

A tömeggyilkosság – bár a szerző Rohoncon is többször járt – tényleg csak kiváltó okként szolgál a könyvben. Sacha Batthyány semmiféle közösséget nem érez és nem vállal a „vérgőzös grófnővel”, nem is tekint rá úgy, mint aki a rokonsághoz tartozik. Hisz szigorúan véve nem tartozik oda, „Margit csak beházasodott, ő Thyssen”.

A családi múltból sokkal inkább nagyapja orosz hadifogságban eltöltött tíz éve foglalkoztatja, vagy az, hogy a sárosdi birtokukon meggyilkolt zsidó házaspár halálának minden körülményét feltárja. Tényregény, önvallomás, de legalább annyira (emlékezet)politikai vitairat is a könyv, amely naplók, levelek, levéltári kutatások, valóságos és valóságosnak elképzelt párbeszédek, családi elbeszélések és személyes élmények kavargásából áll össze. Sacha Batthyány elrepült Szibériába, hogy legalább a nyomait fellelje a hajdani lágernek, a cselekmény egy másik szálát követve ellátogatott a hajdani kistarcsai gyűjtőtáborba, de még Buenos Airesbe is, ahol találkozott Ágnessel, a sárosdi zsidó házaspár lányával, akit 18 éves korában deportáltak Ausch­witzba: a kevés túlélő egyikével. A szerző olvasott „háborús unokák” egyesületeiről, vele egykorú (negyvenes) emberekről, akik a háború idején történtek hatására olyan gyökértelennek, céltalannak érezték magukat, az életüket, mintha légüres térben születtek volna. Megörökölték a szüleik feldolgozatlan érzéseit.

Magára ismert a leírásban, csak éppen nem akart együtt szenvedni senkivel: „Nem vagyok az a típus, aki önsegítő csoportba jár.” Próbálkozott pszichoanalitikussal is, az önterápia azonban – amelynek a könyv lett az eredménye –­ minden jel szerint sikeresebb gyógymódnak bizonyult.

Sacha Batthyány nem kért a visszatérő motívumként használt „vakondlétből”. Az igazságot kereste, kellő kérlelhetetlenséggel és kellő empátiával. Saját gyengeségeivel is állandóan hadakozva, kételyektől gyötörve, de minden sorában őszinte könyvet írt. Nem tudunk elképzelni ennél nagyobb dicséretet.

Sacha Batthyány:  És nekem mi közöm ehhez? Helikon, 2016. 252 oldal, 3999 forint

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.