Hargitai Iván rendezése kétségkívül a monumentalitás látszatát kelti, és nem is csak azzal, hogy több mint három és fél órán át kitart. Akadnak benne, többnyire Horváth Csaba koreográfiájának is hála, nagyszabású tömegjelenetek, magukkal ragadó zenés kavalkádok. És vannak eredetien értelmezett helyzetek, alakok is.
Itt van mindjárt a két címszereplő. A Mestert és Jesuát Egyed Attila egyformán izgága, erőszakos alaknak mutatja. Csak a tiszta jóság hiányzik belőle, amely Jesuaként még a verőembert is jóembernek mondatja vele. Mesterként pedig már az első jelenetben csaknem megveri szerelmét, aki kéziratát ki akarja menteni a tűzből. Az elmegyógyintézetben meg van benne némi fölényes irónia – már abban is, ahogyan minden fizikai ok nélkül kerekesszékben közlekedik.
Itt viszont Lábodi Ádám szenvedi el nagyon szép kidolgozásban Hontalan Iván őrületét. Törőcsik Franciska minden hangjában, mozdulatában messze esik Margaritától. Elveszetten szenveleg és többnyire alig érthetően csivitel. A leghazugabb rajta azonban a testszínű fürdőruha. A meztelenség illúzióját nem kelti, csak jelzi, utal rá, amivel inkább a színházi bátorság határait mutatja meg, amely az első akadálynál, a feltételezhető közprüdériánál elakad.
Czigler Balázs díszlete nagyon ügyes, de merészen ronda. Az nem kap különös hangsúlyt sem a látványban, sem a szövegben, sem a gesztusokban, hogy ez a város Moszkva lenne, bár Sztálint nem lehet kihagyni, ha már a Mester szövegébe beleszerkesztik Bulgakov híres levelét és telefonbeszélgetését a diktátorral.
Igaz, a zenekíséret jócskán idéz a múlt század orosz klasszikusaitól ismerős dallamokat. Magas, kopott téglafalak és építési állványzatok forognak, különféle kellemetlen tereket képezve. Egy nagyváros peremvidékét idézi fel, leromlott ősmodernitást, az ipari civilizáció elemi fenyegetését. A szöveg egyik vonulata biztosan erre is utal, itt azonban nem marad hely az összes többi számára. Nem fér bele a varietészínház talmi csillogása, és még kevésbé a sátán báljának bármiféle hangulata. Itt egyszerűen vörös lepel alatt vonulnak föl a láthatatlan vendégek.
László Zsolt Wolandja, a titokzatos mágus, az igazságtevő sátán, a kaján értelmiségi az előadás egyik legemberibb, legnyíltabb alakja.
A mágia, a transzcendencia megjelenítése egyébként is szánalmasra sikerült. A kotnyeles és kínosan feszengő konferanszié (Kozáry Ferenc) fejének levágásával jobb lett volna nem próbálkozni. Bűvészmutatványnak a leggyengébb vándorcirkuszban sem menne el. Bár Wolandban és rémesen megjelenített csapatában, a macskaálarcos kandúrban (Keller János), a gázálarcos Azazellóban (Makranczi Zalán), a vörös sarlóval közlekedő Hellában (Blaskó Borbála), az artisztikusan mozgó Korovjovban (Krisztik Csaba) amúgy sincs semmi varázslatos. Kárpáti Enikő ruhái beleillenek az előadás ízlés- és stíluszavarába.
László Zsolt Wolandja, a titokzatos mágus, az igazságtevő sátán, a kaján értelmiségi az előadás egyik legemberibb, legnyíltabb alakja.
A másik igazán emberi lény Cserhalmi György Pilátusa. Az sem zavarja meg, hogy a bibliai jelenetekben fehér ruhás gyarmati hivatalnokok intézik Jézus sorsát, majd Júdásét. Mintha nem is a Szentföldre, csupán a Fekete-tengerhez ruccannánk át az egyik szereplő nyomán, amúgy maradnánk valahol a közelmúltban, a huszadik században. Márpedig ott keresni a megváltót, alighanem reménytelen vállalkozás.
Legfeljebb bátor.
