Várnia kell a nagy túlélőnek
A második fordulóban dől el, hogy ki lesz az első szabadon választott elnök.
Nagy túlélő és nagy visszatérő. Az elmúlt hét évtizedben sok rendszert látott, és mindegyikkel elboldogult. Már ott bábáskodott Tunézia függetlenségének 1956-os kikiáltásakor, tanácsadóként dolgozott a néhai államfő Habib Bourgiba mellett, de kijött az arab tavasz első „áldozata”, a 2011 januárjában elűzött Zín el-Ábidín Ben Ali elnökkel is.
A jogász Bedzsi Kaid esz-Szebszinek azonban egyelőre várnia kell, hogy ő lehessen Tunézia első szabadon választott államfője is. A keményen iszlamistaellenes, a napokban már 88 éves veteránnak ugyanis a vasárnapi első fordulóban nem sikerült megszereznie az abszolút többséget. A második fordulót várhatóan december utolsó hétvégéjén rendezik meg, s ebben esz-Szebszinek az átmeneti államfővel, a szalafistákkal és más radikális-fundamentalista muzulmán mozgalmakkal párbeszédre törekvő Monszef Marzúkival (69 éves) fog megküzdeni.
Miközben mindkét tábor magának vindikálta az első körös győzelmet, eredményt várhatóan csak szerdán hirdetnek. Az állami tévé szerint esz-Szebszi 48, míg Marzúki 27 százalékot kapott, bár a tunéziai sajtó szerint a különbség ennél is kisebb lehet. A részvételi arány ugyan 50-54 százalék körül mozgott, a tuniszi Le Temps történelmi dátumnak nevezte november 23-át. Pár héttel az októberi parlamenti választás után ugyanis a tunéziai polgárok ismét kezükbe vették a sorsukat, és békés, demokratikus körülmények között határoznak a mintegy 10,9 millió lakosú észak-afrikai ország sorsáról –írta a francia nyelvű lap, emlékeztetve arra: csaknem négy évvel ezelőtt Tunéziából a „jázmin forradalommal” indult útjára a több bebetonozottnak hitt rezsimet, így az egyiptomit vagy a líbiait megdöntő arab tavasz.
|
A szavazatokat összesítik egy tuniszi központban
Zoubeir Souissi / Reuters |
Európai választási megfigyelők ennél azért árnyaltabban fogalmaztak. Szerintük az elnökválasztás első fordulója jobb képet mutatott, mint az októberi parlamenti választás, igaz, csalási, például voksvásárlási kísérleteket most is jelentettek. Mindenesetre érdekes látványnak bizonyult, hogy Mehdi Dzsoma kormányfő is beállt a hosszú sorba a szavazókörnél. A terrorfenyegetettség miatt a biztonsági intézkedéseket is fokozták: míg a parlamenti választás biztosítására 80 ezer, most viszont 100 ezer rendőrt és katonát mozgósítottak.
Az iszlamisták visszaszorítását hirdető esz-Szebszit magas életkora és politikai múltja ellenére a kezdetektől favoritnak tartották. Pártja, a Nidaa Tounes (Felhívás Tunéziáért) ugyanis a legerősebb politikai erőnek bizonyult az októberi parlamenti választáson. A második legbefolyásosabb politikai formáció, az iszlamista Ennahda (Újjászületés) nem indított jelöltet. Tette ezt azzal az indokkal, hogy nem akarta megosztani a társadalmat. Huszonhét jelölt, köztük egy nő szállt végül ringbe.
Tunéziát több elemző az arab demokratizálás követendő példájának tartja. Ebben jelentős szerepet játszott, hogy az itteni iszlamista mozgalom, az Ennahda másként viselkedett, mint Egyiptomban a választásokon hatalomra került, de aztán a hadsereg által megpuccsolt államfő, Mohamed Murszi pártja. A Tunéziában kirobbant politikai válságban az Ennahda együttműködőnek mutatkozott, elfogadta a szakértői kormányt, majd az új választásokat és azt is, hogy ellenzékbe szorult. Mindez persze nem jelenti a problémák végleges felszámolását. Ugyan viszonylag erős a középosztály, vidéken óriási a szegénység, ami pedig az égbekiáltó társadalmi különbségeket ostorozó radikális iszlamisták malmára hajtja a vizet. Tunéziából is ezres nagyságrendben mentek önkéntesek harcolni Irakba és Szíriába az Iszlám Állam terrorszervezet oldalán.
