Jellemző adalék, hogy a dán médiát mostanában a malmői (vagyis a dán–svéd Öresund híd túloldalán lévő) arab negyedben robbanó kézigránátok és a menekülttéma mellett egy privatizációs botrány uralja: a legnagyobb energiacég kisebbségi részesedését a teljes menedzsmentjogokkal együtt megvette az amerikai Goldman Sachs, annak ellenére, hogy az ügy tavaly kormányválságot okozott, és az eladás ellen percek alatt összegyűjtöttek több mint 200 ezer lakossági aláírást.
Az ellenállás lecsendesítésére az amerikaiak felvették tanácsadónak Anders Fogh Rasmussen korábbi jobbközép kormányfőt és NATO-főtitkárt, ami az eddigi fejlemények tükrében nem bizonyult egyértelműen jó ötletnek: az USA-val hagyományosan együtt mozduló Dániában érezhetően erősödik az Amerika- és „imperializmusellenes” hangulat, nem függetlenül a dánokra jellemző derűlátás megrendülésétől.
– Ide nekünk a dán válságot! – mondhatnánk mifelénk sokan (és joggal) arra, hogy odakint a munkanélküli-segély immár a megszokott hét helyett „csak” két évig jár, a szociális tarifájú – vagyis a legkisebb bérből is kifizethető – bérlakásra pedig akár hat-nyolc, vagy még több évig is várni kell. Csakhogy mindez a dán dolgozó szemszögéből úgy néz ki, hogy tőle egyáltalán nem vonnak kevesebb adót, mint mondjuk 1990-ben – sőt, inkább egy kicsivel többet vesznek el –,
amit viszont a pénzéért cserébe a dán államtól kap, az lényegesen soványabb.
Makroszinten az látszik, hogy az újraelosztás szintje évtizedek óta nagyjából változatlan, a korrupció sem jelentős (vagyis, szemben például Magyarországgal, nem az a közszolgáltatások leépülésének fő oka, hogy a közpénzek szignifikáns részét ellopják), viszont egyre többfelé kell osztani a tortát, vagyis minden jelentkezőnek egyre kisebb szeletek jutnak. Ezt pedig nehéz másképp összegezni, mint hogy a társadalom szegényedik, a középosztály egy része deklasszálódik.
Hogy valóban a bevándorlók miatt van-e így, ahogyan az utca embere és a bulvársajtó mind gyakrabban megállapítja, azt innen, Magyarországról nehéz megítélni. A témakör beszédes tényei közül azonban kettőt mindenképpen érdemes megemlíteni: az öt és fél milliós országban jelenleg nagyjából félmillió (a szomszédos, kilenc és fél milliós Svédországban pedig másfél millió) migránsként nyilvántartott ember él, és a Dániában még mindig létező ágazati bértárgyalásokon az egyik leggyakoribb érv, hogy azért nem lehet többet követelni, mert a jövevények drasztikusan leszorítják a bérszínvonalat.
|
A sommerhusok, avagy nyári házak után nem kell adót fizetni. Külföldiek nem is vásárolhatnak ilyet
zocky.me |
Azaz a munkásosztály nézőpontjából akkor is baj van a betelepülőkkel, ha dolgoznak, meg akkor is, ha nem: adókból fizetett ellátásra szorulnak, vagy pedig meghekkelik a béralkuk sok évtizede csiszolódó rendszerét. (Azzal a véleménnyel viszont, hogy elvennék a dán emberektől a munkalehetőségeket, nem igazán találkoztunk. Mint ahogyan ismeretlen a magyar típusú közmunka is: sem a szakszervezetek, sem a vállalkozók nem tűrnék el, mert felborítaná a piaci viszonyokat, és „adófizető egzisztenciákat” veszélyeztetne.)
A bérek a dánoknál nem mutatnak akkora szórást, mint nálunk –a skandináv modell egyik ismérve, hogy mindenkit középre húz, vagyis széles a középosztály, a hipergazdagok és a szegények pedig nagyon kevesen vannak. Havi húszezer dán koronánál alacsonyabb fizetés nincs; ez forintra átszámolva árfolyamtól függően 800-900 ezer forintot jelent, de nem feltétlenül érdemes átszámolni, mert az árak sem magyar színvonalúak. Nyolcvanezer koronánál (3,2-3,5 millió forintnál) magasabb havi fizetés szintén nem nagyon létezik.
A középre húzás egyik legfontosabb eszköze az adórendszer: a jövedelemadó, skandináv országról lévén szó, természetesen progresszív, amivel aligha mondunk újat, de létezik néhány további, ugyancsak megrázó mértékű, de kevéssé ismert adónem is.
Az autók regisztrációs adója például megegyezik az adott jármű forgalmi értékével, vagyis egy dán polgár gyakorlatilag dupla áron juthat csak autóhoz.
A villanyautók, a Tesla és társai gyors terjedésének is ez az egyik magyarázata: ha elektromos a hajtás, nulla koronába kerül a regisztráció.
Nemhogy az autók és a motorok, de még a kerékpárok regisztrációjáért is fizetni kell, akkor is, ha mondjuk egy kint tanuló magyar diák Magyarországról visz magának napi használatú biciklit: a vázba beleütnek egy regisztrációs számot, ami nélkül a rendőr akár lopott holminak vagy csempészárunak is nézheti a bringát. A lakhatás témája akár egy külön történetet is megérne, dióhéjban nehéz úgy összefoglalni, hogy a mi magyar fogalomrendszerünket használva értelmezhető legyen.
Dániában, főleg a nagyvárosokban, nagyon kevés a magántulajdonú lakás, a döntő többség – Koppenhágában nagyjából 80 százalékos aránnyal – a szövetkezeti típusú lakásoké.
Ahogyan a közgazdaságtanban nincs ingyenebéd, úgy a dán rendszerben nem nagyon létezik ingyenes lakhatás. Fizetni mindenképpen kell (méghozzá nagyságrendileg ugyanannyit): ha lakásszövetkezeti lakásban élünk, akkor a szövetkezetnek, ha önkormányzatiban, akkor az önkormányzatnak, ha a sajátunkban, akkor pedig különféle jogcímeken az államnak és az önkormányzatnak is.
A legolcsóbb havi lakbér négyezer korona körül kezdődik, viszont a határ egyáltalán nem a csillagos ég: a tarifákat nemcsak a piac láthatatlan keze limitálja, hanem a nagy hatalmú lakásbérlők szövetsége is. Ha mondjuk kiveszünk egy albérletet, és túlságosan magasnak találjuk a kialkudott, érvényes szerződésben rögzített árat, akkor az említett szövetséghez fordulhatunk, és a vitarendezés nyomán tényleg csökkenhet a lakbér. A bérlőket amúgy is rengeteg szabály védi (például nagyon nehéz kirakni őket).
Hogy a tulajdonosok kedve ennek ellenére mégse menjen el teljesen a lakáskiadástól, abban a dán ingatlanadóztatási szisztéma segít. Az első lakás, ha a tulajdonos benne él, még nagyjából adómentes, a másodikért (és esetlegesen a többiért) viszont már beszedik az adót, méghozzá nagyjából annyit, mint az elérhető lakbér fele-harmada. A dán állam úgy számol, hogy aki megengedheti magának a kihasználatlan lakás luxusát, annak valószínűleg adófizetésre is telik, aki pedig kiadja az ingatlant, az kényelmesen ki tudja gazdálkodni a bérleti díjból az adót.
A ház vagy a lakás ebben a filozófiában nem a vagyon parkoltatásának, illetve felhalmozásának (és semmiképpen sem az elrejtésének) eszköze, hanem elsődlegesen a lakhatásé, aminek pozitív és negatív következményei is vannak. A lehetségesnél kevesebb lakás épül, az árak magasak, viszont az ingatlanspekuláció lényegesen kisebb szerepet játszik a gazdaságban, mint mondjuk nálunk – az elrettentő görög, spanyol vagy portugál gyakorlatról nem is beszélve –, az üresen álló lakás pedig valóban kevés, és ha valakinek van munkája, akkor általában valamilyen otthonra is telik neki.
Ez a felállás természetesen azt is feltételezi, hogy aki szociális bérlakásban kezd, az előbb-utóbb tovább fog lépni a szövetkezeti lakás vagy a saját tulajdonú otthon felé, ami 20-30 évvel ezelőtt valóban, üzemszerűen így is történt,
jelenleg viszont félmillió olyan bevándorló is van a rendszerben, akik közül a nagy többségnek esélye sincs a belépő lakásszintről feljebb jutni.
Mára kialakult az a szokás, hogy a gyereket már az iskolakezdéskor felírják az egyre hosszabb várólistára, így mire nagykorú lesz, esetleg tényleg sorra is kerül.
A másik lehetséges kerülő út a „kertegyesület” (Haveforeningen, avagy Hf), ami a városban vagy a városszéli területeken kialakított zártkerti övezetet jelenti, takaros hétvégi házakkal (utóbbiaknak a dán neve sommerhus, azaz nyári ház, de a fogalom általában komfortos, télen is lakható nyaralót jelent). Kertegyesületből kétféle van, az egyik a saját földjén működik, a másik az önkormányzattól béreli a telket.
Természetesen az első verzió az igazi, mert az önkormányzatok időnként meggondolják magukat, más felhasználás mellett döntenek, a sommerhusok „tulajdonosait” pedig kártalanítás nélkül elküldik.
Ha viszont a telek saját, pontosabban az egyesületi tagok közötti osztatlan közös tulajdonban van, akkor a lakók olyan fokú autonómiát élveznek, ami nemhogy Dániában, de másutt Európában is kevés embernek adatik meg. A területet saját maguk parcellázzák fel, ők döntik el, hogy mekkora házat szabad építeni (a felső határ általában a 60 négyzetméteres lakóterület), és a többi szabály is többségi szavazással alakul ki.
A nyári ház után nem kell adót fizetni – tehát aki ott él, az tényleg úgy érezheti, hogy a sajátjában lakik, nem tartozik senkinek –, és az ára is relatíve alacsony: 200 ezer koronáért (nyolcmillió forintért) már Koppenhága elit egyesületeiben is lehet használható építményt találni, 400 ezerért pedig újszerű, minden jóval felszerelt nyaralót adnak. Persze nem mindenkinek: a legtöbb adásvételt a tagok egymás között bonyolítják, kizárólag készpénzért, mert a nyári házra a bank nem ad kölcsönt.
Külföldiek egyáltalán nem vásárolhatnak nyári házat, és a dánok is csak akkor, ha van egy „rendes” házuk vagy lakásuk is, ahová az állandó lakcímbejelentésük szól.
A profik tehát úgy csinálják, hogy vesznek valahol a városban egy lepattant lakást, felújíttatják a lengyelekkel, kiadják bérbe – hosszú távra egy albérlőnek, vagy az Airbnb-n keresztül –, és utána kiköltöznek valamelyik kertegyesületbe;
így lehet Koppenhágában, azaz a világ egyik legdrágább városában helyi viszonyok között fillérekért természetvédelmi terület szomszédságában, egyszerre tóparton és erdőszélen éldegélni, tízpercnyi autózásra a városközponttól.
Idén augusztusban – ami ott néha az igazi nyár, legtöbbször azonban inkább már az ősz eleje – nekünk is alkalmunk volt két hetet eltölteni egy kertegyesületben, és rácsodálkozni a szinte korlátlan szabadságra. A szóban forgó kolóniának saját közösségi épülete, biliárdterme, minigolfpályája, játszótere, ingyenes wifi hálózata is volt, ami egyáltalán nem számít ritkaságnak.
Megtapasztalhattuk azt is, hogy milyen
olajozottan működik odabent a kölcsönös szívességek rendszere: te lenyírod nálam a gyepet, én felszerelem nálad az ereszcsatornát – sőt olyan Hf-polgárról is hallottunk, aki a hátsó kertben nevelt kendercsemeték termésével honorálja a segítséget (a kertegyesületekben a ritkánál is ritkább vendég a rendőr).
Az autonómiájuk ellenére is fegyelmezett, már-már kispolgári kertegyesületek ellenpontja a koppenhágai Christiania (teljes nevén Fristaden Christiania, azaz „Christiania szabad város” – akit a szebbik arca érdekel: christiania. org), amely egy foglalt házakból álló városrész, közel a centrumhoz.
Az egykori hippitelepet mára részben a fűkereskedelemhez kötődő, nem feltétlenül dán gyökerű csoportok vették birtokba, de azért sokfelé lehet még találkozni a régi szellemiséget őrző őslakosokkal is.
A drogkoncentráció a levegőben is jelentős,
a látképet pedig egyértelműen az üzlet uralja: álcahálóval vagy tükörfóliával takart portálok, a résnyi nyíláson át is csak az eladó símaszkos, napszemüveges feje látszik, a pénz és az anyag diszkréten cserél gazdát.
|
Társadalmi kísérlet jelentős drogkoncentrációval a levegőben
christiania.org |
Ne szaladj, ne fényképezz! – figyelmeztetnek a táblák és a feliratok mindenfelé, nem ok nélkül: aki szalad, az pánikot kelt (mintha razzia lenne), aki pedig fényképez, az akaratlanul is bizonyítékokat gyárthat egy esetleges rendőrségi eljáráshoz. Christianiának nagyjából ezer állandó, és nehezen megszámlálható ideiglenes lakója van, meg számtalan kocsmája, szuvenírboltja, kerékpárszerelő műhelye, sőt itt működik a dán főváros egyik legfontosabb koncerthelyszíne is.
A helyi lakosságban erősen felülreprezentáltak a dán és külföldi egyetemisták, akik a szabad városban vészelik át az egyetemi felvételtől az első kollégiumi vagy albérleti szállás megszerzéséig terjedő, nem kockázatmentes, de nagyon tanulságos időszakot. Az önszerveződő és önigazgató, mindig vidám Christiania akár egy izgalmas társadalmi kísérletként is felfogható.
A hatóságok időről időre megpróbálják domesztikálni, ám a városrész rendőri felügyelet alá vonása többnyire azzal jár, hogy a dílerek megjelennek Koppenhága drogmentesnek vélt pontjain, és ilyenkor minden gyorsan visszazökken a régi kerékvágásba.
(Amúgy a főváros nem csinál presztízskérdést belőle, hogy minden talpalatnyi helyet az ellenőrzése alatt tartson. A városközpont szomszédságában van egy önálló város, Fredriksberg, amelyet Koppenhága az elmúlt századokban körbenőtt, és amely önálló önkormányzattal, illetve parkolási társasággal is rendelkezik.)
Egy „Dánia alulnézetből” túrához mindenképpen hozzátartozik a Norrebro nevű városnegyed meglátogatása, ahol hivatalosan a lakosság egyharmada, ránézésre legalább a fele bevándorló. Itt lehet a legolcsóbban lakást venni, ezen a tájon a leggyengébb a közbiztonság, és az itteni utcai árusoknál lehet a legkönnyebben használt hajszárítóhoz, albán útlevélhez vagy sárgarézből készült „aranygyűrűhöz” jutni.
|
Norrebrói arcok a februári koppenhágai lövöldözés után
Nils Meilvang / Reuters |
Ugyancsak kihagyhatatlan specialitás a bolhapiac, amelyből több is van a városban. A bolhapiacot a cserkészek üzemeltetik, a bevételből rendszerint táborozni mennek. Az eladók a cserkészek szülei és hozzátartozói, akik különösebb szívfájdalom nélkül hajlandóak belemenni a legképtelenebb alkukba is, hiszen nem a saját holmijaikat, hanem a dán polgárok által felajánlott, otthon feleslegessé vált kacatokat árulják (a bontatlan diszkólámpától a lyukas talpú cipőig). Az ügyfelek között értelemszerűen rengeteg a bevándorló, de vannak dán hobbivásárlók is itthonról ismerős vadászösztönnel, meg Lengyelországból furgonnal érkező specialisták – állítólag nekik is megéri.
A bolhapiac egyszerre szociális és edukációs intézmény: megvalósít egyfajta jövedelem-újraelosztást, miközben kölcsönös elfogadásra nevel. A tolerancián mindkét részről lenne mit fejleszteni: a bevándorlók nehezen mondanak le az otthonról hozott, a dán törvényekkel nehezen összeegyeztethető szokásaikról – például a többnejűségben élők az összes feleséget megpróbálják áthozni a családegyesítés lehetőségére hivatkozva –, a dánok pedig erőteljesen tiltakoznak mindenfajta iszlamizáció ellen, például úgy, hogy éjszakánként levágott disznófejeket dobálnak be arra a telekre, amit az önkormányzat mecsetépítés céljára ajánlott fel.
A kultúrák együttélésének sikeres modelljét csökkenő lelkesedéssel keresik ugyan, de
a mindent átható irigység és gyűlölet nem része a közhangulatnak:
a messziről jött ember számára – a jóléti állam kapuzárási pánikja ellenére – Dánia még mindig a legvidámabb helyek egyike a kontinensen.
