Vlasziha első pillantásra valóban csendes, családias lakónegyed benyomását kelti. A zebránál mindig elsőbbséget adnak, a buszmegállóban az időjárásról beszélgetnek, a gyerekek vidáman játszanak. Látszólag senki nem gondol arra, hogy háborús fenyegetettség esetén egy gombnyomással lövik ki az interkontinentális rakétákat a békés lakónegyedek alatti bunkerekből. A város eredeti küldetéséről csak a főtéren álló, műemlék jellegű rakéták, a kötelező Lenin-szobor, és a haza védelmére buzdító plakátok árulkodnak.
|
„Az, hogy ide nem jöhet bárki, inkább előny, mint hátrány”
Forrás: Google |
Igaz, az A pontból B pontba igyekvő egyenruhások nagy számban képviseltetik magukat, de a militarizált jelleget némiképp enyhítik a babakocsival sétáló anyukák csoportjai. Ahol pedig sűrűsödnek a szögesdrótok, oda úgysem tolja senki a babakocsit.
Alekszej Koleszov a hadiiparban dolgozik Moszkvában, részben szakmai érintettsége okán büszkén mesél Oroszország rakétáiról, amelyek állítása szerint fél Amerikát le tudják tarolni.
„Innen adják ki a parancsot azoknak a híres Topol rakétáknak a kilövésére, amelyek a május 9-i, győzelem napi katonai parádén felvonulnak.
Ha Oroszország támadni készül, itt dől el, hogy megnyomják-e azt a bizonyos gombot.
De a városban már nincsenek valódi, működő rakéták, csak a parancsnokság van. Ezért nyilvánították zárt területté” – magyarázza. Ma a zártság néhány formális ellenőrzésen kívül főként a bürokrácia útvesztőit jelenti.
A valaha tisztán katonai jellegű település vegyes lakóközösségűvé vált, Vlaszihában jelenleg bármely orosz állampolgár vehet lakást és vállalhat munkát. „Az egyetlen nehézség ilyenkor a bútorszállítás” – mondja Marina. „Sokszor valamilyen közép-ázsiai bevándorló ül a kormány mögött, aki nem orosz állampolgár. Ő nem tud egyszerűen behajtani, és ez sok problémát tud okozni. Oroszok könnyen bejuthatnak, de külföldieknek ez jóval körülményesebb.”
Vlasziha közelében található Zvjozdnij Gorodok városa, ahol a Gagarin űrközpontban évtizedeken át képezték ki a szovjet űrhajósokat. A házaspár teljes nyíltsággal és természetességgel beszélt a régen stratégiai jelentőségű településről. „Itt a rakétaközpont van, Zvjozdnijban pedig űrhajósok. Ezt mindenki tudja, sok ilyen hely van a környéken. Nincs messze Krasznoznamenszk, ott is van egy űrközpont – mondja Alekszej. – Nyugodtan be lehet menni és körülnézni, valószínűleg semmi különöset nem fog látni az ember. Nyilvánvaló, hogy a valódi nemzetbiztonsági titkok rejtve maradnak, legyenek azok akárhol.”
Ma már könnyen megtalálható az interneten azoknak a városoknak a listája, amelyek földrajzi elhelyezkedése és tevékenységi köre annak idején a legszigorúbb államtitoknak minősült. A több mint száz, térképeken is jelöletlen település létezéséről hivatalosan 1986-ban értesült a lakosság. Egészen a peresztrojka kezdetéig az átlagos szovjet embernek csak halvány sejtése lehetett a legforróbb időszakban 1,5 millió lakót tömörítő helyek létezéséről.
|
Vlasziha, a zárt város első látásra családias benyomást kelt, alig emlékeztet valami a rakétabázisra
Forrás: Google |
De a rendszerváltás és a kilencvenes évek burjánzó nyilvánossága nem jelentette a zárt városok teljes felszámolását. A katonai védelmi erők és a teljes nemzeti innovációs rendszer alapjai a tudományos-technikai kutató- és gyártóközpontokkal együtt a mai napig Oroszország 41 darab „zárt közigazgatási objektumában” összpontosulnak. Eredeti céljuk és küldetésük sem szűnt meg az elmúlt 10-15 évben, csupán átmenetileg halványodott.
Az első titkos városokat még a hidegháborús fegyverkezés kezdetén, Sztálin utolsó éveiben hozták létre. A Hirosimát és Nagaszakit ért amerikai atomtámadás után rohamtempóban kellett kifejleszteni a szovjet atombombát. Ekkor kezdtek gombamód szaporodni a nukleáris projekthez kapcsolódó kutatóközpontok, urándúsítók és atomreaktorok a Szovjetunió területén.
Ezzel együtt a vezetés hamar felismerte, hogy a tudomány és a haladás hajtóerői családos emberek, akiknek szükségleteik vannak. A tudósoknak lakóhely kellett, a gyerekeiknek iskola, a feleségüknek élelmiszer, boltok, és piac, a családnak egészségügyi ellátás és szórakozási lehetőség. Nem volt elég egy eldugott ház vagy utca, teljes infrastruktúrával felszerelt városokat kellett kiépíteni. Az apró, kompakt településeket szigorúan őrzött, elkerített környezetbe, erdőkbe vagy hegyekbe rejtették, hogy az ellenség ne szerezhessen tudomást a legújabb fejlesztésekről, de legfőképpen ne akarja magához csábítani az értékes szakembereket.
De nem csak az atomprojektben részt vevő helyeket rejtették el. Minden olyan gyár, termelőegység vagy irányító- és kutatóközpont, amely a szovjet haditechnikához, fegyverkezéshez vagy a katonasághoz kapcsolódott, rejtett városokon belül működött. A városok kaptak egy sci-fibe illő, számmal ellátott katonai azonosítót (Arzamasz–16, Krasznojarszk–45), és egy postafiókot a legközelebbi nagyvárosban, a lakókat pedig teljes izolációban tartva titoktartásra kötelezték.
A nem feltétlenül önszántukból áttelepített tudósok számára mindent biztosítottak a szabadságon kívül – és ez nem volt kis dolog akkoriban.
Az áldozatért cserébe jóval az átlagos életszínvonal felett élhettek, ingyenlakást és magas fizetést kaptak, a deficit fogalmát nem ismerték. Ilyen körülmények között működtek az évtizedekig meghatározó szerepű tudományos-hadiipari alvó céhek, ahol a szovjet szellemi és materiális tőke nagy része összpontosult.
Aztán az 1980-as évek vége felé a „glasznoszty” névvel fémjelzett politikai nyitás kitárta a legtöbb zárt város kapuját. Nyilvánosságra hozták az addig eltitkolt helyek listáját, néhányuk speciális státuszát megszüntették – ilyen volt Vlagyivosztok, Kalinyingrád vagy Nyizsnyij Novgorod (régi nevén Gorkij) –, majd újra látogathatóvá tették külföldiek számára. A régiek helyett újakat alapítottak, és az a néhány kisebb település, amely stratégiailag még fontos jelentőséggel bírt, zárva maradt, de új, civil nevet kapott.
|
A táskákhoz itt nem értenek
Google |
Így lett Arzamasz–16-ból, a szovjet atombomba szülővárosából Kremljov, majd Szárov. A rendszer változását mi sem bizonyítja jobban, mint az a kilencvenes évek eleji bájos diplomáciai mozzanat, amely során az új-mexikói Los Alamos, az amerikai atombomba bölcsője szovjet párjának, Szárovnak a testvérvárosává vált. Állítólag „a világbéke előmozdítása érdekében” azóta is zajlik a két település tapasztalatcseréje.
Ma a néhány tucat hidegháborús maradvány közül a Roszatom állami vállalat felügyeletében tíz foglalkozik nukleáris projektekkel és a hozzájuk kapcsolódó technológiai fejlesztésekkel. A többi, Vlaszihához hasonló város az orosz védelmi minisztérium és a szövetségi űrügynökség hatáskörébe tartozik, mert haditengerészeti, rakéta- és űrközpontoknak, valamint az őket irányító és ellenőrző bázisoknak ad otthont.
A Koleszov házaspár a mai Oroszországról szólva némi humorral, de a helyzet komolyságát felmérve jegyezte meg:
„Egy rendes pulóvert megvarrni vagy egy szép táskát legyártani sehogy nem tudunk. Viszont cserébe ott van a földgáz, a fegyvergyártás és az atom. Ezekhez értünk.”
Nem véletlen, hogy a zárt közigazgatási objektumok a többi városhoz képest magasabb állami támogatásban részesülnek. Az orosz kormány részéről kézenfekvőnek tűnik a már rendelkezésre álló struktúrához nyúlni annak érdekében, hogy a megfelelő körülményeket biztosítsák az adottságok kihasználásához. Könnyen megtörténhet, hogy az elkövetkezendő években a legújabb keleti zárás során egyre inkább izolálódó országban a volt szovjet bázisok ismét kiemelt szerephez jutnak. Az pedig, hogy ezeknek a helyeknek létjogosultsága van, a kiélezett nemzetközi politikai helyzetben ma már megkérdőjelezhetetlen
