Távol Európától

Túl könnyű úgy tenni, mintha az értékválasztás Kelet és Nyugat között az ország vezetőinek előjoga lenne.

Az elmúlt évtizedben nemcsak a politika, de a teljes társadalom sem közelített a németekhez, csak távolodott tőlük, intoleránsabbá és ridegebbé vált, közbeszédünkbe beépült a verbális erőszak, és már a pirézektől is rettegünk.

Nemrég Budapesten járt egykori bajorországi gimnáziumi osztálytársam, aki egy német viszonylatban szélsőségesnek számító nemzeti-konzervatív lap szerkesztője lett. Döbbenten ismerte fel a budapesti újságárusoknál, hány jobbradikális lap kapható. Mint mesélte, a németországi trafikosok nem hajlandók befogadni a lapot, amelynek dolgozik. Sok helyen az eladó politikai meggyőződésből utasítja el az újság árusítását, másutt attól fél a bolttulajdonos, hogy az öntudatos vásárlók többet nem térnek be, ha uszítónak tartott sajtóterméket is kínálnak.

Felvilágosítottam: nálunk a Tesco is árulja a szélsőjobb párt magazinját. Lássuk be, magyaros virtus multik ellen uszító tartalmat épp az egyik legnagyobb multinál beszerezni. A most vezető pozícióba kerülő, hangadó német generáció nem tenne ilyet. A harmincas-negyvenes éveiben járó német a pénztárcájával fejezi ki a véleményét. Szülei a szabad szerelemért és a háborús bűnök ellen lázadtak ’68 után, ő viszont büszke és tudatos fogyasztó. Sokszor röhejes, ahogy extra felárral vesz magának bio-, fair trade, vegán és állatkísérlettől mentes termékeket, mégis becsülendő, hogy anyagi áldozatot vállal az őt foglalkoztató problémák megoldása érdekében.

Amikor Angela Merkel vitába szállt Orbán Viktorral a demokrácia fogalmáról, a politika iránt érdeklődő német polgárok kedvére tett.Igaza volt a magyar kormánytagnak, hogy a kancellár – miközben szívéből szólt – hazabeszélt. Tőle ezt várja el a választója Reviczky Zsolt

A globális felmelegedés, a szociális igazságtalanság, a harmadik világ kizsákmányolása nem oldható meg pár euróból, mégis hisz abban, hogy a maga módján mindenki változtathat az őt zavaró állapotokon – és őt zavarják a felsorolt állapotok. A magyar mentalitás inkább idézi azt az amerikai humoristát, aki az éhezők számának drámai növekedésével szembesülve emlékezteti magát: minden problémát először saját otthonában kell az embernek megoldania. Ezért csinál is magának gyorsan egy sonkás szendvicset.

A fogyasztói szokásaival is szavazó német generációt azonban összeköti a ’68-asokkal a politikai tudatosság, az olvasottság, a világ iránti érdeklődés. És ők azt tudják most Magyarországról, hogy a sajtót megregulázó, a demokratikus játékszabályokat felrúgó, Putyinnal üzletelő politikai vezetése van. Számukra Orbán éppolyan kellemetlen kelet-európai macsó, mint a mi szemünkben a grúz vagy türkmén politikai vezetők.

És erre a képre a Kossuth téri kézcsókkal még rá is erősített a miniszterelnök. (A gesztus onnan nézve éppolyan archaikus, mint amikor a maorik összeérintik vendégeikkel az orrukat. Csak az legalább befogadást és szimpátiát sugároz.) Pár hete a négymilliós nézettségű német szatirikus magazin a Charlie Hebdót ért terrortámadás után Párizsban felvonuló, de hazájukban a médiát szorongató politikusokat röhögte ki. Az egyetlen európai vezető, akit az ázsiaiakkal, afrikaiakkal egy kalap alá vettek, Orbán Viktor volt.

Mondhatjuk, hogy a rólunk Németországban kialakult kép egyszerűsítő és igazságtalan, de vajon a közélet iránt érdeklődő magyar polgár mennyit tud akár egysíkúan is Macedónia politikai helyzetéről? Amikor Merkel vitába szállt Orbánnal a demokrácia fogalmáról, az ellenzék és a sajtó megbecsüléséről, a politika iránt érdeklődő német polgárok kedvére tett. Igaza volt a magyar kormánytagnak, hogy a kancellár – miközben szívéből szólt – hazabeszélt. Tőle ezt várja el a választója.

A magyar polgár keveset tud a környezetéről, de a jelek szerint az információhiány kevéssé zavarja. A Nézőpont Intézet büszkén prezentálta legfrissebb felmérését Merkel érkezése előtt. Ezek szerint a felnőtt lakosság 32 százaléka jelöli meg hazánk első számú partnereként Németországot, hét százalékuk Oroszországot, és ezzel ez a két ország végzett a lista élén. A Nézőpont elegánsan átsiklott a tényen, hogy a válaszadók 43 százaléka nem tudott fő szövetségest megjelölni, hat százalék szerint ilyen ország nincs is.

Nem Németország nyert, ahogy a kutatóintézet láttatni akarta, hanem az ignorancia és a bezárkózás. Miközben a hazájában végtelenül elszigetelt volt bajor osztálytársam a Facebookon figyelmezteti „Viktort”, hogy Merkel személyében Washington európai helytartója jön parancsait kiosztani, nálunk a bevándorlóellenes, a kontinens iszlamizálódásával riogató németországi Pegida-mozgalomba próbáltak jobbról azonnal belekapaszkodni. Lám, hangzott, a németek is átérzik félelmeinket.

Nem volt mit aláírni Balogh László / Reuters

Valahogy kimaradt, hogy az iszlám ellen uszító szedett-vedett társaság nem nagyon tud túlnőni Drezda városhatárain, ahol a muzulmánok számaránya nem éri el a két ezreléket. Vagyis a fenyegetettség ott éppannyira valós, mint Magyarországon. A Pegida kapcsán itthon alibit próbáltak gyártani a kirekesztő álláspont védelmében, Németországban viszont működésbe lépett a társadalom immunrendszere. A vezető sajtótermékek nem mosták össze a frusztrációjában felvonuló polgárt a neonácival, a politikai haszonlesőt a megvezetett tüntetővel.

A keletnémet rendszerváltás prominensei keresték a párbeszédet, a nyílt vita lehetőségét a Pegida által utcára vitt emberekkel, Angela Merkel pedig tőle teljesen szokatlanul vállalt politikai kockázatot a Pegida hazugságainak leleplezésére. A hatalmas ellentüntetésekbe a mozgalom vezetése beleroppant. A német utcán megpróbálták jobbra rántani az ország közbeszédét, de végül épp azok arattak győzelmet, akik nyitott és a menekülteket befogadó országot akarnak. A magyar utca is győzött Gulyás Balázs február 1-ji beszámolója szerint: megakadályozta a havi 700 forintos internetadót, és csökkentette a matricaköteles útszakaszok számát. Sajnálom, de ezen eredmények láttán még nem fogok felállva tapsolni.

Vlagyimir Putyin a civilek elnyomásával, az igazságszolgáltatás hadrendbe állításával és a tüntetők tömegmédia általi diszkreditálásával már túlélt egy hasonlóan forró időszakot. Orbán is van elég rutinos, hogy megértse 2014 őszének leckéjét. Anyagilag nem provokálhat, de minden más tekintetben bízhat abban, amiben moszkvai sorstársa: széles rétegek számára eleve gyanúsak az utcára vonulók, a nyomás alá helyezett civilek pedig pillanatok alatt egymás ellen fordulnak.

Ahogyan az orosz társadalom többsége egyetértett a Pussy Riot tagjainak megbüntetésével, úgy zúdul az előítélet és a kritika azok nyakába, akik megpróbálnak fellépni a magyar kormány ellen. Tájékozatlanságában a magyar polgár egyre inkább hisz az összeesküvésekben, kis hazánkat nagy üzleti meccsek metszéspontjában látja. Merkel látogatása tűnhetett első pillantásra kudarcnak, de a sok szivárogtatott biznisz annak emlékét is megszépíti talán. Ha nem, az sem okoz gondot a kormányzati kommunikációnak.

Közös hang Maxim Zmeyev / Reuters

Orbán mindig akkor a legnépszerűbb, ha az idegenek által támadott ország védelmezőjének állíthatja be magát. Putyin ennek a trükknek a sikerességéről hosszan tudna mesélni. Gazdasági nonszensz volt a Krím Oroszország általi bekebelezése, mégis összezárt elnöke mögött a nép. Mutatói csak tovább javultak azóta, pedig döntésére a kelet-ukrajnai szakadárok erőre kaptak, és épp az orosz elnök budapesti látogatása idején fenyeget a szomszédunkban minden eddiginél véresebb háború.

Ahhoz, hogy választani tudjunk Merkel és Putyin, Németország és Oroszország között, nem kell hosszan gondolkodni. Sokkal nehezebb lesz mindannyiunknak beismerni, milyen messze hagytuk már magunkat elrángatni Kelet felé. Nagy Imre és mártírtársai temetésén Orbán mutatott rá, hogy a hatodik koporsóban „a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik”. Bár huszonöt év eltelt azóta, a jövőnkből elrabolt húsz esztendőből még egyet sem dolgoztunk le. Ráadásul az oroszok sem mennek, hanem jönnek.