Tanács németül, franciául
Polgármesternek hívják, méghozzá a kormányzó jelzővel kiegészítve, valójában posztja felér egy tartományi miniszterelnökével. Klaus Wowereit immár tizenhárom éve irányítja Berlint. Németország fővárosát, amely önálló tartományi státusszal bír.
Vagyis a szövetségi köztársaságban a 3,4 millió lakosú Berlin olyan nagyfiúkkal játszik egy ligában, mint a közel 18 milliós Észak-Rajna–Vesztfália vagy a 12,5 millió lakosú Bajorország.
Berlin helyzetét nem könnyíti meg, hogy a Spree-parti metropolis Európa vezető gazdasági hatalmának fővárosa is. A különböző infrastrukturális beruházások, például a városi autópályák felújításának finanszírozása folyamatos viták tárgya a Berlint irányító szenátus és a szövetségi állam között. Aztán ott van a tömegközlekedés ügye. A „berlini BKV”, a BVG rövidítéssel illetett tömegközlekedési vállalat tartósan veszteséges és forráshiányos. A BVG tartományi tulajdon, pontosabban abba a köztulajdonú holdingba (VBB) tartozik, amelyet Berlin és a fővárost körülölelő Brandenburg tartomány hozott létre a tömegközlekedés működtetésére.
A kulcsszerepet betöltő S-Bahn (többé-kevésbé a budapesti HÉV megfelelője) felett viszont a Deutsche Bahn (szövetségi vasút) gyakorol ellenőrzést. Utóbbi részben privatizált részvénytársaság, amelyben a szövetségi állam a legnagyobb részvényes. Berlinben – ahol 1,4 millióval többen élnek, mint Budapesten – mindössze tizenkét kerület van. A polgármesterek egy tanácsnak nevezett testületen keresztül foglalnak állást a tartományt irányító szenátus döntéseivel, várospolitikájával kapcsolatban. Bár Wowereit és a kerületi polgármesterek többsége szociáldemokrata (a tizenkét „Bezirkből” kilenc élén áll SPD-s politikus), ez korántsem jelent harmonikus viszonyt.
Többször előfordult már, hogy a polgármesterek tanácsa leszavazta a szenátus terveit. Például azt, hogy a bevándorlók integrációjának elősegítése érdekében lényegében kvótával írják elő, hány külföldről érkezett embert vegyenek fel a közszférába. Míg Berlinben állandó téma, hogy egy középtávon valószínűleg elkerülhetetlen közigazgatási reform keretében a fővárost vonják össze Brandenburg tartománnyal, Párizs – mint megye – már több mint fél évszázada Ile-de-France régió tagja. A 12 millió lakosú térség gazdasági értelemben Európa negyedik legerősebb és leggazdagabb régiója. Párizsban, azaz a francia fővárost körbefutó autópályán, a Périphérique-en belül közel 2,3 millióan élnek.
Kevesebben, mint Berlinben, viszont húsz kerületben. A finanszírozási viták többé kevésbé hasonlítanak a berlini viszonyokra, azzal a kivétellel, hogy a mindenkori francia kormányok és persze köztársasági elnökök kiemelten kezelik a fény városát, és ez a presztízsberuházásokban, azok finanszírozásában is megmutatkozik: nem sajnálják a pénzt mindattól, ami Párizs nimbuszát, turisztikai vonzerejét növeli. A párizsi közgyűlés (Conseil de Paris) tagjait ugyanúgy általános és közvetlen voksolással választják meg, mint Berlinben a tartományi parlamenti rangú képviselőházat (Abgeordnetenhaus von Berlin).
|
Párizs: a Diadalív és árnyéka
Yves Talensac |
Berlin két korábbi kormányzó polgármestere is országos és nemzetközi politikai karriert futott be: a néhai Willy Brandtból az NSZK első szociáldemokrata kancellárja, a CDU-s Richard von Weizsäckerből pedig az NSZK – máig köztiszteletnek örvendő – államfője lett. Párizsban közel százéves szünet után 1977-től lett újra polgármester – és polgármesterválasztás. Jacques Chirac tizennyolc éven át volt városvezető, hogy aztán 1955-ben átköltözzön az államfőnek otthont adó Élysée-palotába.
