Szegények, de büszkék

Odahaza, Magyarországon általában szintén zárt cipőt hordanak az emberek, de ennek az az oka, hogy ott hidegebb van, amúgy a többség egyáltalán nem gazdag, feleltem.

Hiába, tudomásul veszem, hogy szereztem egy rossz pontot. Már néhány nappal korábban is kérdezte, hogy ti ugye nem vagytok gazdagok? Én bólogattam, de arra nem gondoltam, hogy mindez összefüggésben van a lábbelivel.

De aztán ennél nagyobb hibát is elkövettem, amikor megkérdeztem, hol lehet jó állapotú használt biciklit venni.

Nálunk, aki biciklivel jár, az igazán szegény – mondja Jenny, és most már tényleg szigorúan néz rám. Értem, mondom, és nem merek tovább kérdezni, csak elmerengek, hogy az irtózatos mennyiségű kismotor helyett néhány bringa azért sokat lendíthetne a közlekedési viszonyokon, de tudom, esélytelen az ügy. Szegények, de büszkék. Akinek motorja van, legyen az bármilyen szakadt is, már nem szegény. Jenny bólogat.

Hispaniola szigetén zajlott ez a beszélgetés, a Dominikai Köztársaságban, ahová az idén augusztusban költöztünk, és nem akartam tovább rontani a romokban heverő renoménkat. Hiába lakunk egy gyönyörű kertben, a szandál és a bicikli megsemmisíti a tekintélyes külföldi képét, talán, ha zoknit húztam volna…

Jenny az iskola közelében lakik férjével, az autópálya mellett, egy bérelt lakásban, a három gyerek viszont innen 300 kilométerre, La Vegában van az édesanyjával. Ez nehéz lehet neked, mondom, és látom, hogy párásodik a szeme. Ott nincs munka, mondja.

Mi sem élünk messze az iskolától, csak az autópálya másik oldalán, egy „rezervátumban”, amit itt „gated community” néven hirdetnek. Kapuzott közösség. Hm. Fallal körülvett, Margitsziget méretű, őrzött lakópark, amelyet egy hatalmas golfpálya köré építettek, sok saját medencével és stranddal. Ez van a „harmadik világban” nagyon sok helyen, de ha jobban belegondolok, a mai Budapesten is látni ilyeneket.

Jenny részletesen kifaggatott arról, mennyi a bérleti díj, megkérdezte, miért itt vagyunk, és miért nem Friusában, ahol a tanárok laknak a város sűrűjében, ha nem vagyunk is gazdagok. Mondtam, hogy otthon kiadtam a házat, és abból fedezem az itteni bérleti díjat, és tényleg, de tényleg nem vagyok gazdag, csak kíváncsi, még ha nem vagyok is mai darab. Itt nyugodtabbnak és biztonságosabbnak tűnik, legalábbis addig, amíg jobban ki nem ismerjük magunkat.

A dominikai költözés ötlete bő fél éve jött, és annyira képtelennek tűnt, hogy barátaink közül sokan az indulás előtt is csak hitetlenkedve csóválták a fejüket: úgyis meggondoljátok magatokat… Aztán akadtak olyanok is, akik szörnyülködtek, hogy az egy borzasztó hely (persze sosem jártak még itt, csak „hallották”), oda menni két kisgyerekkel?! Miért, mi van ott? – kérdezték mások, mire azt feleltem, hogy a paradicsom.

Elmúltam hatvanéves, és hatvan év fölött ugye kicsit nehezebben mozdul az ember, főleg egy olyan országba, amelynek még nem igazán beszéli a nyelvét, és amúgy 11 és fél ezer kilométerre van Magyarországtól, másik földrészen található, egy másik éghajlati övben. Ráadásul feleségestül, két kisgyerekkel indul neki, négy bőrönddel, négy hátizsákkal, összesen 100 kilónyi csomaggal. De mehetnékünk volt. Nagyon. Végül is nem mindegy, hol munkanélküli az ember?

Elmondanám: nem!

A döntésben sokat segített, hogy a születésnapomra kaptam egy utazást, és az idén februárban majdnem egész napos repülés után leszálltunk Dominika keleti csücskén, Punta Cana repülőterén. (A Dominikai Köztársaság nem tévesztendő össze a Dominikai Közösséggel, amely szintén itt található a térségben.)

Márciusban azt mondtuk a feleségemmel, hogy szeretnénk itt élni. Hogy miből és mennyi ideig, azt nem tudtuk, csak azt, hogy ide akarunk jönni. Az előbbit egyébként még most sem tudjuk.

Nem terhelem az olvasót történelmi-gazdasági összefoglalóval, legyen elég annyi, hogy valószínűleg a világ egyik legliberálisabb országába jöttünk, amely egyben klasszikus közép-amerikai fejlődő ország is. A nyelv spanyol, a lakosság zöme kreol, a szerencse Floridában lakik, és igen rosszban vannak a szomszédos Haitival.

Augusztus közepén kezdődött az iskola, két hetünk volt, hogy lakást szerezzünk és valami járművet, beírassuk a gyerekeket a helyi angol–spanyol tannyelvű iskolába, beszerezzük az iskolai egyenruhát, a tankönyveket és tanszereket, beköttessük az internetet, szerezzünk helyi mobilt és közben megpróbáljuk felderíteni, mi hogyan működik. Ehhez németül beszéltem az ingatlanossal, lengyelül az iskola egyik tanárával, a barátunkkal folyamatosan magyarul, a lakóparkban és a hivatalokban angolul, néhány szomszéddal oroszul, és megpróbálkoztam a spanyollal is, de ez volt a legkevésbé sikeres.

A gyerekeinknek (hatéves kislány, tízéves fiú) az első hetek a kétnyelvű (angol–spanyol) iskolában nagyon kemények voltak, szinte minden nap sírással telt. Bence, az örök vagány, nagyszájú, „Indul a bakterház!” típusú gyerek azt mondta, hogy spanyolórán elsírta magát, mert a tanító néni az otthoni osztályfőnökére emlékezteti... A pedagógusok nagyon segítőkészek voltak, mindenki vigasztalta, bátorította. Egy hét után megbeszéltük velük Bence helyzetét, és azt javasolták, hogy ne kísérjük be a gyerekeket az iskolába, a kapu előtt váljunk el, mert úgy jobb lesz. És igazuk volt, azóta nincs sírás.

A tanítás minden reggel zászlóceremóniával kezdődik, felvonják a dominikai lobogót és eléneklik a himnuszt. Bence azt mesélte, hogy egyik nap úgy fejezte ki nemtetszését az iskolával kapcsolatban, hogy a zászlóceremónia után kiment a mosdóba, és ott „csak azért is” elénekelte a magyar himnuszt...

Eltelt egy hónap, és azoknak lett igazuk, akik azt mondták: higgyük el, hogy alkalmazkodnak és tetszeni fog nekik a dolog. Bence néhány focimeccs után az osztály elismert tanulója lett, ebben nagyon sokat segített egy kapásból a félpályáról lőtt gól.

Jenny sokat tett értünk, de később, néhány hét után elváltak útjaink, mert kissé didaktikusan kezdte oktatni az egész családot, engem például a kommunikációról akart felvilágosítani, majd a YouTube-ról adott spanyolórát, ezt pedig mi is meg tudjuk oldani. Büszkék, azok mi is vagyunk.

Amúgy várunk, munka egyelőre nincs, megy a blogolás, a levelezés, a lehetőségek felmérése. Az is igaz, hogy néhány hónapot adtunk magunknak, hogy képbe kerüljünk, és spanyolul is képesek legyünk elmondani néhány épkézláb mondatot.

Dominika egy egészen más éghajlati övben van, mint Magyarország A szerző felvétele

A világpolitika ezt a paradicsomi szigetet sem hagyja érintetlenül, az oroszok itt is a spájzban vannak, a kábeltévén feltűnően sok az orosz nyelvű csatorna, illetve angolul és spanyolul sugárzó orosz tévéadás. Persze ehhez az is kell, hogy legyenek oroszok – és vannak, nem is kevesen. Az elmúlt évtizedben nagyon tudatos, állami propaganda révén építették fel és részben újjá azt a kommunikációs és PR-hálózatot, amely most már átfogja az egész világot, és mindenhová képes eljutni a hagyományos és digitális csatornákon egyaránt.

Így aztán itt is HD-adásban élvezhető a moszkvai érvelés arról, hogy miért nem folytatnak háborút Ukrajnában. Hiába, a birodalom újjáépítése nem szorítkozik a hagyományos keretek közé.

Az időjárás csodás, az óceán körülbelül 27-28 fokos, az otthoni híreket hallgatva mormogok, itt csak 28-30 fok volt ma, a helyiek fel is vették a kabátjukat, zoknit is húztak, hiába, itt az ősz… Nézzük a medence felett cikázó fecskéket, ahogy félpercenként bebújnak a tengerifű- és pálmalevéltetőben lévő fészkükbe. Rengetegen vannak, indulnának? Barátunk azt mondja, hogy nem, ők itt maradnak.

Nekem erről egy régi vicc poénja jutott eszembe, csak kicsit másképp: Szibériában beszélget két rab, az egyik azt mondja, igyunk vodkát! A másik erre ijedten: észreveszik, és elvisznek! Mire a másik: Innen? Hova?

Nos, a fecskék is így vannak itt ezzel, csak más megfontolásból. Büszkék.

Vagyis: Innen? Hova?