„Egy gigantikus, hasis- és kuszkuszszagú bolhapiacot kell elképzelni pálmafákkal, ahol az itt a piros, hol a piros meg a tenyérjóslás helyi megvalósulásai, kígyóbűvölés és majomtáncoltatás, hennafestés meg narancsfacsarás és tűznyelés divatoznak – írta haza az anyjának Pispek. – Ami végül is jó: szünet nélkül buli van. Csak sajnos igen nyersen mutatja foga fehérjét a kereskedelem, és ez a tér fő attrakció. Ha nem vigyázunk, könnyen nyakunkba varrnak egy makit.”
|
Rabat óvárosi része: Medina
Damir Sagolj / Reuters |
Egyébként Pispek valóban jobban aludt, mint otthon, ennyiben beváltak pesti számításai. Amióta leszállt vele a gép, rengeteget evett és ifjúkori étvággyal, sőt az arab országokban menetrend szerint bekövetkező gyomorrontás is elmaradt. Arra ébredt, hogy kövér csöppek verik a billenőablakot a szállodában. Esett, de olyan bőséggel és időtartamban, mint Marokkóban csak száz évben egyszer a klímapesszimum előtt. „Ha így megy tovább, kivirágzik a sivatag” – írta a mamának.
Mára nem volt hivatalos program. A bejáráson túlestek, Pispek végigsétálta a leendő delegációk útvonalát meg a konferenciaközpontot is. Úgy gondolta, hogy nem bérel autót, ahogy általában Keleten szokta, hanem keres egy kisbuszt sofőrrel a neten, és néhány szállodabeli lengyel és angol hölggyel összeáll. Ebben a felállásban kirándultak reggel az Ourika völgyébe. Zsákutcaszerű szurdok, a falára tapasztva szerény kulipintyók. Pispek majdnem átaludta az utat, és megtagadta a tevegelést a hegyi patak partján.
Megtekintett a társasággal egy likacsos tornyú mecsetet hazafelé, és bár Pispek nem utálta az arabokat, de a mecsetekbe kicsit mégis belefáradt: volt már muránói csilláros, sőt mozgólépcsős változat; az is hiába, ha finom cédrusból van faragva az apácarács. Pispek figyelme kicsit lanyhult. Közben hátul a nénik folyamatosan kattogtatták a fényképezőgépeiket. Pálmák, üres placc valamilyen hegyes sírkövekkel... Érdemes dönteni: család vagy környezet!, gondolta Pispek. Döntsék el, mit kapnak le mindenekelőtt. Az értelmetlen épület- és tájfotókat a családi albumban sosem értettem. Nyomtatásban vagy a neten ezer jobb akad. Minek készülnek, mikor egymást illene dokumentálni? A boldogságot vagy mit...
Pispeket a bazárzsivaj is csupán mérsékelten érdekelte már. Az volt a gondja, hogy nincs vele „egyenrangú kolléga”, aki kedvére elbeszélgethetne vele. Szeme az üdülő vénasszonyok látványa elől a zöld tenyészetbe menekült, ami még észak-afrikai, gyérebb változatában is nagyon furcsa volt a tenger hó után. Alakzatba nyírt babérfák jöttek balról; jobbról meg egy pompázó datolyapálma. Eukaliptusz-fasorban futottak, aztán magányos fikusz benjáminokat és egy olajfaligetet hagytak el.
„Maga tudta, mennyire kell hozzá az ember?”, támadta le idős szomszédnőjét Pispek. „Mihez?”
„Mihez, hát ehhez az olívához.” „Miért?” „A bogyó nyersen majdnem ehetetlenül savanyú... Nem tetszett tudni?” A néni csak mosolygott zavartan.
Vonultak a gazdagon termő gránátalmafák, a kaktuszsövénykerítések, pirosló, fehér, rózsaszínű virágzattal. „Hogy is mondják ezt...?” „Dzsakaranda, nem?”, improvizált okoskodva Pispek. „Úgy van, ez az, de milyen jó név! Dzsakarandafák.” Egy park mellett végig fojtogató spermaszag kísérte őket (légfrissítés híján nyitva volt az ablakuk). Pispek találgatta, vajon kamaszfiú kurvák adnak itt találkozót a klienseiknek? S nem mennek szobára?
Pispek Marrákes előtt már egy kisfiút figyelt, aki sokáig az ő buszuk mellett kerekezett, aztán egyszerre csak eltűnt... Hova lett? Lazán befordult az egyik kerék alá. Vajon? Pispek is érezte, áthaladtak valami puhán. A sofőrt nem hagyta el a lélekjelenléte, megállt. Megvolt a gyerek, súrolta vállát a busz, sőt föl is borította; és a bringába csinált egy nyolcast, amikor átment a kerekén.
Még magukhoz sem tértek, amikor hátulról óriási csattanást hallottak. Hátukhoz csapódott az ülés. Ez kész. Kisült, hogy hátulról beléjük jött egy teherautó, amelynek a sofőrje nem tartotta be a követési távolságot. Pispek kioldozta az övét, a busz hátuljába sétált. A teherautó, színültig tele olajbogyóval, totálkárosra zúzta magát. Látni, a szélvédője csupa repedés lett. Csoda, hogy nem zúdult az üveg az arcukba.
„Az anyját, kiborult egy tonna olíva.” Hátul az angol meg a lengyel nénik elkezdtek megint kattogtatni. Úristen, ezek... Most legalább eseményt fotóznak. DE MOST? „Hé, maguknak elment az eszük? Hé, burzsoá nyugdíjasok!”, hergelte magát Pispek. Most már kiabált. Szóval fotóztak gátlástalanul, és nem tudták, hogy mit is cselekednek. Pispek is csak fokozatosan jött rá, ebben a pillanatban, hogy mindezt egy földszintes szegénynegyed bejárata előtt teszik, a kocsmaajtóval szemközt; nem számolva vele, hogy dokumentáló tevékenységük hihetetlenül irritálhatja az ott élőket. Irritálta is, olyannyira, hogy lincshangulat volt kibontakozóban. Egy fiatal fiú hergelt egy öregembert, aki leintette. A saját unokája volt a pórul járt gyerek?
„Dehogy sérült. Haja szála sem. Csak a bringa. Azt pedig majd a biztosító... Az csak van itt is, nem?” Egy harmincas feleség rászólt az öreglányokra. Négy férfi tartózkodott a kisbuszon, ebből kettő helyi (köztük a sofőr), a harmadik kilencvenéves. Pispek a negyedik. Pispek tapasztalhatta, hogy bár a busz fémváza egyfajta burok, ami elszigetel, el a külvilágtól, de valójában csak illékony buborék ez, és az utasok minden megnyilvánulása a nyilvánosság fürdőjében zajlik, üveg mögött.
Tudta, esélyük sincsen védekezni. Sehol egy rendőr, messze a katonai ellenőrző pontok mindegyike. Ha az arabok megindulnak szervezetten vagy spontán, mészárlás lesz a vége, vagy komoly verés alighanem. Pispek látta, mi történik, de ledermedt ott Marrákes előtt. „Minfádlik...”, hebegte a sofőr a legelőször betolakodó utcagyerekeknek; de a sofőrt hamar kipenderítették. Aztán Pispek csak annyit vett ki az ordibálásból, hogy „Irrátá!!” Éles kiáltás. Nem értette a többit. „I wasn’t the one. I didn’t take any picture...”, hebegte. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogyan juthatna alfa állapotba, meg arra: ebből hogy bújik ki? Mégis hogyan éli túl?
