Egy percre sem hunytam le a szemem. Nem tudtam kiverni a fejemből a szélsőségesek által meggyalázott, meggyilkolt nőkről szóló történeteket. Rettegtem, hogy a család, amelyik befogadott, megmérgez vagy kirabol minket. Végül két héttel később, gyalog keltünk át a határon. Délután 4 óra volt. Abban bíztunk, hogy Törökországban találunk majd munkát, egy kis lakást, és normális életünk lehet, mint régen, Szíriában. Csak addig, míg a háború végeztével haza nem térhetünk.
Hamar kiderült, hogy ez csak álom. Számos olyan szíriai családdal találkoztunk, akik hónapok óta tengődtek Törökországban. Több kisvárosban is próbáltunk munkát keresni, de lehetetlen feladatnak tűnt. Nem beszéltük a nyelvet, és hiába végeztem Szíriában angol irodalom szakon, az angoltudásommal nem mentem semmire.
Két hét múlva Isztambulba mentünk, hátha ott szerencsével járunk. Nemcsak munkát, de lakást találni sem volt egyszerű feladat. Olyan magasak voltak a bérleti díjak, hogy végül idegenekhez kellett költöznünk. Két másik családdal osztoztunk egy szobán.
A fiam nagyon nehezen viselte a sok idegen hangot, s egész nap vigasztalhatatlanul sírt. A férjem végül egy mézfeldolgozó üzemben talált munkát. Tizenkét órát dolgozott, de ebből ételre sem futotta, egy kisbabának pedig tejre és sok minden másra van szüksége. Három hét után világossá vált, hogy nincs maradásunk Törökországban, ráadásul a pénzünk is fogytán volt. Egy barátunk mesélte, hogy az ENSZ-en keresztül el lehet jutni külföldre. 2013 februárjában jelentkeztünk a programra.
|
Sherihan Easo a csaláűdjával
Facebook |
Négy interjúra is behívtak, de a harmadik volt a legnehezebb. Külön faggattak engem és a férjemet. A múltunkról kérdezgettek, és arról, hogy miért akarunk elutazni. Összehasonlították a válaszainkat és szembesítettek minket, így próbálták meg kideríteni, hogy az igazat mondjuk-e. Amikor hazaértünk, biztosak voltunk benne, hogy csak időt és pénzt vesztegettünk, és nem minket választanak. Rendkívül el voltunk keseredve. Június végén, a fiam születésnapjának reggelén csörgött a telefon.
»Tudjuk, hogy ma van a gyermeke születésnapja, és szeretnénk meglepni egy ajándékkal: kiválasztottuk önöket« – mondták. Júliusban részt vettünk egy integrációs továbbképzésen, ahol meséltek Norvégiáról, az időjárásról, a fizetésekről, a kultúráról, az emberekről, hogy amikor megérkezünk, ne kövessünk el hibákat. Szeptember 23-án, 11.20-kor érkeztünk meg Oslóba.
Az első dolog, ami feltűnt, a csend volt. A csend és az, hogy végre van magánszféránk. Máig emlékszem az érzésre, ahogy elöntött a boldogság.
Az ENSZ-en keresztül felvettek egy integrációs programba, és kidolgoztak számunkra egy kétéves tervet – figyelembe véve a végzettségünket és a korábbi munkatapasztalatunkat –, amelynek a végén segítenek majd munkát találni. A csoporttársaim között akadnak szomáliaiak, eritreaiak, etiópok, macedónok és moldávok. Sok nyelvóránk van. Mindenki azt mondja, hogy a norvég nagyon nehéz, de nekem valamiért könnyen megy, egyszerűen szeretem. Tanulunk még a helyi kultúráról és szokásokról is, hogy megértsük az ittenieket, és a társadalom tagjai lehessünk.
Óriási lehetőség ez, ráadásul nagyon okosan van kitalálva a program. Havi 12 ezer koronás (átszámítva 400 ezer forintos – a szerk.) „fizetést” kapunk, de ha nem jelenünk meg az órákon, levonnak az összegből. Csak igazoltan hiányozhatunk, ami nagyon jó motiváció. A programnak köszönhetően beköltözhettünk egy kétszobás lakásba – csak mi hárman –, és a bérleti díj felét nekünk kell kifizetni.
A norvégok nagyon együttérzőek. Néha az az érzésem, hogy ők a szíriaiak, és nem mi. Volt, hogy elmeséltem a történetem valakinek, mire az illető elsírta magát. Gyorsan elnézést kértem és inkább témát váltottam.
Mindig azt mondom, hogy a norvégok olyanok, mint az időjárásuk: kívülről nézve hűvösek, de ha az ember megismeri őket, rájön, hogy belül olyan melegek, mint az otthonuk. Ennek ellenére azt gondolom, hogy nekünk, külföldieknek kell megtenni az első lépést, kinyitni előttük az ajtónkat és a szívünket. Ők megnyitották előttünk a határaikat, úgyhogy ennél többet nem is kérhetünk.
Szíria már sosem lesz olyan, mint ahol felnőttem. Mindent leromboltak. Olyan, mintha egy fényképet kellene összehasonlítanom a valósággal. Ezért inkább örökre itt maradok, és megőrzöm a szép emlékeket. Sokat gondolok a családomra, a szüleimre. Nagyon aggódom értük. De ilyenkor a fiamra nézek, és elmúlik a fájdalom. Boldog, megállás nélkül nevet.”
Jobb, mint a tenger
Míg naponta ezrek érkeznek az olasz és görög partokra hajóval, Európa biztonságosabbnak tartott „hátsó kapuján" is egyre többen bicikliznek be a kontinensre. A norvég–orosz határátkelőnél, az északi sarkkörtől mintegy 400 kilométerre fekvő Storskognál tavaly mindössze öt ember kért menedéket, idén azonban már 1200-an – többségében szíriaiak, afgánok és irakiak – érkeztek a jobb élet reményében.
A „robbanás" idén szeptemberben következett be, amikor egy hónap alatt 420-an bicikliztek Oroszországból Norvégiába. A menekültek valóban kerékpárral kelnek át a határon, az orosz hatóságok ugyanis nem engedélyezik a gyalogos közlekedést ezen a szakaszon, a norvég hatóságok pedig börtönnel fenyegetik azokat, akik a vízum nélküli utasokat átviszik a határon.
|
Sok menekült biciklin közelíti meg Norvégiát
Tore Meek / Reuters |
„Jobb, mint a tenger" – nyilatkozta a The New York Timesnak Jaszir Arslanuk, egy 55 éves szíriai mérnök, aki feleségével és két kisfiával pedálozott Norvégiába október elején. Az érkezők többségéhez hasonlóan ő is évekig élt Oroszországban, ám számításai nem jöttek be. Ők talán még szerencsével járnak, október végétől ugyanis a norvég hatóságok minden olyan szíriai állampolgárt visszafordítanak Oroszországba, akik korábban már letelepedtek ott.
„Ők nem háború vagy éhség elől menekülnek" – idézi Anders Anundsen norvég igazságügyi miniszter szavait a Reuters hírügynökség. Azok ellenben, akik „frissen" érkeznek Szíriából, jó eséllyel kapnak menekültstáust.
Ennek a híre állítólag már eljutott Libanonba – az ENSZ szerint a négymilliós országban több mint 1,3 millió szíriai menekült él –, s egyre több szíriai menekült igyekszik vízumot szerezni Oroszországba.
Az északi Murmanszkig repülővel vagy vonattal mennek, onnan taxival vagy minibusszal a határközeli Nikelbe utaznak, ahol beszerzik a kerékpárokat és nyeregbe ülnek. Hallani ugyan aggódó hangokat, a Storskog-közeli Kirkenes – ahol a héten tranzitzóna kialakítását jelentették be – polgármestere azonban nem tartozik közéjük. „Mintegy napi ötven ember érkezik ide, a világ egyik leggazdagabb országába. Ez nem okozhat problémát" – mondta Cecile Hansen, hangsúlyozva, hogy a város a 90-es években a délszláv háború menekültjeinek adott otthont.
