Capa nevét jól ismeri a fiatal amerikai történészgenerációhoz tartozó Nicholas M. Sambaluk, a West Point-i Katonai Akadémia (katonai) történeti tanszékének asszisztens professzora. S természetesen a Neptune hadművelettel, azaz a normandiai partraszállással is tisztában van, mint a lapunknak adott telefoninterjúban mesélte, már gyerekfejjel rengeteget olvasott erről, az Egyesült Államok haderejének máig legnagyobb partraszállási és ejtőernyős műveletéről.
 |
| Nicholas M. Sambaluk |
A Neptune komoly téma az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének felsőoktatási intézményében tanuló fiatal tisztek számára is: alhadnagyi kinevezésük előtt évfolyamdolgozatot írnak a D-Dayről.
Elsősorban az ötezer vízi jármű és 1200 repülőgép bevetésével végrehajtott invázió tervezését, a különböző tüzérségi, páncélos-, gyalogsági, ejtőernyőscsapatok, haditengerészeti egységek mozgásának koordinálását, a szövetségesekkel folytatott diplomáciai viszonyt elemzik. És azt is, hogy a szétszórva ledobott ejtőernyős erők mennyire összezavarták a németeket, akiknek fogalmuk sem volt, hogy a védvonal mögött földre érő amerikai, brit és kanadai csapatok merre, milyen feladattal fognak nyomulni.
A D-Dayt a harmincéves Sambaluk az amerikai hadtörténelem egyik legjelentősebb napjának, kiemelkedő katonai sikernek tartja, de elmondása szerint a partraszállás megítélése némi változást mutat.
Míg az Egyesült Államokban – főleg az 1950–1960-as években – egyértelműen úgy tartották, hogy az augusztus végére Párizs felszabadítását hozó normandiai partraszállás döntötte el a második világháború kimenetelét, addig a hidegháború vége, a berlini fal leomlása nyomán megnyílt szovjet-orosz archívumok sokkal árnyaltabb és kiegyensúlyozottabb képet mutatnak.
|
A háború képei Capától
Teknős Miklós / Népszabadság |
Az invázió kétségkívül egyedülálló katonai teljesítmény, de a náci Németország vereségében a keleti front, tehát az előrenyomuló szovjet hadsereg, illetve a délről, Olaszország felől támadó szövetségesek szintén fontos szerepet játszottak.
A normandiai partraszállás komoly hatással volt az amerikai hadseregre is, az expedíciós hadviselés szempontjából máig ez a legnagyobb – kétéltű járműveket is igénybe vevő – partraszállási hadművelet, amelyet ráadásul nagyon erős ellenséges tűzben hajtottak végre.
Az 1943-as szicíliai invázió teljesen más volt, a földközi-tengeri sziget partjainál a szövetségesek csekély vagy leginkább semmilyen német ellenállásba nem ütköztek.
A D-Day jó másfél éves tervezése során figyelembe vették az 1942 augusztusában, teljes kudarccal végződött dieppe-i partraszállás tragikus tanulságait is. Így azt, hogy nem lehet egy kikötőt elfoglalni, és közben a védekező ellenséget bombázni. Más megoldást kellett keresni.
1944 júniusa abból a szempontból is fordulatot jelentett, hogy az Egyesült Államok szárazföldi erőinek megjelenése átrendezte a nyugati szövetségeseken belüli viszonyokat is. Addig az amerikaiak és a britek vigyáztak arra, hogy egyikük se kerekedjen a másik fölé.
Bár a britek a tervezésben változatlanul fontos szerepet töltöttek be, a hadianyag-utánpótlás 75 százalékát immár az Egyesült Államok biztosította. A tengerentúlon ráadásul gőzerővel termelt a hadiipar, és a tudományos-technológiai szektor is mindent a fegyveres erők szolgálatára mozgósított.
