Látom a döbbenetet útitársam arcán, amikor nehezen értelmezhető tárgyakkal szembesül: azt mondja, pont olyanok, mint azok a szuvenírek, amelyeket a nagyanyja hozott haza, amikor a Szovjetunió más országaiba látogatott. Elképesztő, hogy ilyenek még vannak. Nyakunkon a történelem, szinte fullasztó. Egyre-másra tapasztaljuk meg a „szovjet báj” jelenlétét: használjuk a rózsaszín műanyag zsetonnal működő metrót, bevásárolunk a többszintes, „mindenegyhelyenmegvan” áruházakban, ahol ötven éve ugyanazok a csillárok lógnak. Látjuk a kiszámíthatatlan, mindennapos infláció miatt kígyózó sorokat a bankok előtt. Sikeresen megküzdünk a pecsétmániás bürokráciával. Az ismerősök mesélnek a divatosabb ruhadarabokért tett bevásárlókörutakról a legközelebbi európai városba, Vilniusba. Rezzenéstelen arccal figyeljük egy aluljáró melletti gyorsétkezdében, hogy úgy vágják oda elénk a majonézt, hogy lerepül a pultról. Többször megkóstoljuk a Lido étteremben a híres fehérorosz krumplit, és állva isszuk a sört, a balzsamot, faljuk a roládokat és tortaszeleteket az 1954-ben megnyílt Centralnij földszinti kávéházában. Mindent kipróbálunk, boldogan fogyasztunk, és gyermeki örömmel csúsztatjuk pénztárcánkba a Janka Kupala irodalmi múzeum dolgozóinak ajándékát: egy apró Janka Kupala-matricát.
Csakhogy amit az egyszeri turista szabadtéri múzeumként, már-már történelmi szerepjátékként hajlamos megélni, az kétmillió ember számára a valóságot jelenti. Hallunk a tömeges méretű emigrációról, és hogy a fiatalok nagyon tanulják az angolt, mert el akarnak menni. Erre ébreszt rá utóbb az országából kiábrándult fiatal informatikus is, aki elzárkózik a politikai helyzetre vonatkozó kérdésektől. Mondván, ami ennyire reménytelen, arról nem érdemes beszélni. De sokatmondó annak a fiatal angoltanárnak a munkája is, aki a kivándorolni készülő diákokra specializálódva ad magánórákat. Állítása szerint nagyon jól megél belőle. Azt mondja, volt egy naiv korszaka, amikor hajlamos volt azt hinni, hogy a tiltakozás meg tud változtatni bármit is. Mára azonban eljutott a teljes elfogadás és beletörődés állapotába: – Kimész egyszer az utcára, és megvernek. Kimész újra az utcára, és megint megvernek. Talán kimész harmadszor is, hogy megverjenek, de huszadszor már inkább nem mész ki, mert rájössz, hogy teljesen hiábavaló. És akkor elkezdesz inkább alkalmazkodni, a magad dolgával foglalkozni. Így nevel a rendszer.
 |
Lenin élt, Lenin él
Vasily Fedosenko / Reuters |
Harmadnapon az „U” Galériába megyünk. Éppen arra a helyre, amely a legkevésbé mondható alkalmazkodónak Minszkben. Ide nem lehet véletlenül betévedni, az „U” Galériába szándékosan kell bemenni.
A kiállítóteret, könyvesboltot, ajándékboltot, kiadót és hangulatos borozót magába foglaló kisebb kultúrkomplexum ugyanis
az állam által még éppen megtűrt fehérorosz független kultúra főhadiszállása. Mi sem véletlenül beszélünk meg ide találkozót Artur Klinauval, az ellenállás ismert alakjával. Eleinte kissé zavartan említjük meg, hogy „olyan nyugatias ez a hely”. Még érezhetően a város hatása alatt vagyunk. De Klinau, aki egész életében Minszkben élt, és könyvet is írt róla – amely Minszk, az álmok napvárosa címmel Magyarországon is megjelent –, mosolyogva engedi el a füle mellett a megjegyzést.
Megfontolt, bölcs ember benyomását kelti. Kortárs íróként és képzőművészként, a független kultúra képviselőjeként többször megtapasztalta, hogy Fehéroroszországban nem könnyű a hivatalos, állami kultúrával felvenni a harcot: – Itt is kapitalizmus van – mondja –, de más típusú, mint az amerikai. Hiányzik belőle a szabadság. Senki nem beszél már Marxról és a kommunizmusról, a régi nagy eszme eltűnt. Új projekt indult, az egyszerű fogyasztói társadalom építése az állam teljes körű ellenőrzése alatt. Vegyél bundát tízezer dollárért, menj el nyaralni, vegyél házat, drága autót. A fogyasztás üdvözlendő. De a politikába ne avatkozz bele. Ne csinálj független újságot, sőt egyáltalán ne kezdeményezz semmit – mondja.
Ő maga azonban több mindenbe belekezdett már. A 80-as évek végén lett szabadúszó művész, a nagy remények időszakában, amikor új erőre kezdett kapni a nonkonformista művészeti hullám. Nem jelentkezett katonai szolgálatra, és nem járt el a traktorgyárba, inkább konceptuális művészettel, installációkkal kezdett foglalkozni. Később csoportokat alapított, fesztiválokat szervezett. Ma már írónak tekinti magát, a negyedik regényén dolgozik. Csak közben az történt, hogy a várakozások nem igazolódtak be. Azt mondja, olyan ma Fehéroroszországban kortárs művésznek lenni, mintha folyamatosan partizánharcot kéne folytatni. A hivatalostól élesen elkülönülő, független kultúráról az állam jobb esetben nem vesz tudomást. Nem nyomja el közvetlenül, de egyfajta mesterséges izolációra próbálja kényszeríteni, egy olyan zárt gettóba szorítani, amelynek határain belül a nemkívánatos személyek nyugodtan tevékenykedhetnek.
A lényeg, hogy a saját belső köreiken kívül ne tudjanak hatni. Klinau például már húsz éve nem szerepelt a televízió képernyőjén, holott azelőtt rendszeres vendég volt.
– Ez így még mindig sokkal jobb, mintha nyíltan beavatkoznának – mondja. – Ilyenre is volt már példa, és mi ezt dicséretnek fogjuk fel. Általában amikor az állam belép a független kultúra területére, az azt jelenti, hogy veszélyt észlelt ott, mert egy általa nem teljes körűen ellenőrzött jelenség átlépte a kijelölt határt. Tehát elkezdett hatni.
Meséli, hogy milyen komoly történelmi traumákat élt át az utóbbi néhány száz évben a fehérorosz nép. Fehéroroszország jövőjét találgatva pedig óhatatlanul a történelem kerül szóba. A két világháború végigsöpört az országon, a második során minden harmadik ember meghalt. Nehéz ezt feldolgozni. Ráadásul nem lehet egyenletes fejlődési vonalról sem beszélni, mert a hagyományok állandóan megszakadtak vagy erőszakkal megszakították őket. Most azonban, amikor szükség volna az újrakezdésre, radikálisan fontos szerepet kap a független kultúra az identitás formálásában, mert ez az egyetlen, ami új modelleket és megközelítéseket tud felkínálni a fiatal generáció számára. Tulajdonképpen a független kultúra maradt az egyetlen nyitott és legális lehetőség a gondolkodás megváltoztatására: – Az, hogy Szvetlana Alekszijevics megkapta az irodalmi Nobel-díjat, az egész független fehérorosz kultúra számára elismerés. Ő is hozzánk tartozik. Mi folyamatosan változunk, de az állami kultúra nem változik. Az utóbbi évek viszont azt mutatják, hogy egyre ellenállóbbá kezdünk válni, szükség esetén már össze tudunk fogni, és meg tudjuk védeni magunkat. Ez pedig a fejlettség egy bizonyos foka. Ugyanakkor sajnos nincs arra garancia, hogy ez a folyamat a jövőben nem fog megszakadni.
Sokáig beszélgetünk még, kitartóan és megfontoltan igyekszik válaszolni az elvontabb kérdéseinkre is: Mit jelent az, hogy szovjet? Vajon meddig fog tartani a posztszovjet? De mi az a posztszovjet? Bizonyosan nem használtuk még ennyiszer a szovjet szót, mint azon az estén. Végül egy halom Partisan folyóirattal a hónunk alatt hagyjuk el a galériát. Artur Klinau hazáig fuvaroz minket. Mielőtt becsuknánk az autó ajtaját, még udvariasan kiszól: – Ha maradt kérdésük, nyugodtan írjanak. Minszkről alig beszéltem.
De már tudjuk, hogy úgysem fogunk írni. Az új építésű panelek között hazafelé tartva tudatosul csak igazán, hogy valójában nem a változatlanság érintett meg minket. A múlandóság tapasztalata az, ami áthatja a várost.
