De nevetni senkinek sincsen kedve. Kérdezem tőlük, hogy környezetükben a magyarok között jelentős számban vannak-e elszakadáspártiak, akik a kirobbant harcoktól a magyarlakta területek visszacsatolását remélik, mire a kuncsaftok bólogatnak:
|
| A Majdan áldozatainak beregszászi emlékfala |
– Az itteni magyaroknak Magyarország felé húz a szívük! De aki azt hiszi, hogy Kárpátalja Magyarországhoz kerül, az bolond.
Az előbb említett asszony pedig hozzáteszi: – Nem ez a legfontosabb kérdés most, hanem az, hogy ne legyen háború!
A suszterből amúgy ömlik a panasz. Azt mondja, hogy ezer hrivnya a nyugdíja, de hétszázat fizet a műhely bérleti díjára, ráadásul az utóbbi időben rohamosan megy föl mindennek az ára.
– Egy kiló színhús hatvan-hetven, egy liter tej tizenöt, egy kiló kenyér hat hrivnya. Az embereknek nemhogy új cipőre nem telik, de lassan foltozásra sem! Éhen fogunk dögleni.
A háta mögött két plakátot is látok, amely Julija Timosenkót ábrázolja, megkérdem hát tőle, hogy őt favorizálja-e.
– A nyavalyát! – dünnyögi. – Azt mondta ez a Juliska, hogy ő majd visszaveszi a Krímet. Na, majd pont ő...
Beregszászon összefutok egy 45 éves vállalkozóval, Valerijjel, akit nevetve így mutatnak be nekem: „Világutazó.” Mint kiderül, azért, mert utazási irodája révén járja a világot. Ukrajna sorsát illetően elszánt és határozott:
– Ukrajna nem fog szétesni, nektek pedig nem kell mindent elhinnetek, amit a tévében láttok! Az nem a valóság – jelenti ki ukránul. – Ez az ország egy és oszthatatlan! Még a Krím is a miénk!
Az utcán sétálva meglátok egy fura egyenruhás alakot, aki hatalmas vállrojtokat visel. Úgy néz ki, mint egy tengernagy a kimenőjén. De kiderül, hogy szállodai portás.
– Vigyázzon, ha meglátják az orosz katonák, mert még tábornoknak nézik! – vetem oda neki, mire megvonja a vállát:
– Nagy idiótának kell lennie annak az orosznak, aki engem katonának néz!
E rövid kapcsolatfelvétel már elég ahhoz, hogy belőle is meginduljon a panaszáradat:
– Nem tudom, mi lesz velünk! Most jelentették be, hogy a jövő hónapban ötvenhat százalékkal emelkedik a gáz ára!
– Mennyivel? – nézek rá. – Jól értem?
– Sajnos jól! – helyesel. – Eddig hetvenkét kopek volt egy köbméter gáz, jövő hónapban százhúszon felül lesz. Látja, nem kell ide háború. Elintéz minket a drágulás.
|
„Az embereknek nemhogy új cipőre nem telik, de lassan foltozásra sem”
Kurucz Árpád |
Az áremelkedésre panaszkodik Jaroszlav is, egy 29 éves taxisofőr, akit Nagyszőlősön szólítok meg. Azt mondja, hogy három kilométerig húsz hrivnya a tarifája, de az utóbbi hetekben olyan rohamosan gyengül az ukrán fizetőeszköz, hogy ez szinte semmit sem ér.
– Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha kitör a háború. Először a tartalékosokat viszik majd, aztán behívnak minket is.
Kérdem tőle, hogy mit gondol az esetleges kárpátaljai autonómiáról, de erre csak legyint:
– Ugyan már, ez komoly? – kérdez vissza. – Hát miből élnénk meg? A turizmusban van üzlet, de az nem tudna eltartani egy ekkora régiót. Nem, nem! Kárpátalja elszakadásának semmi realitása, de igazából nem is akarja ezt senki. Sem a magyarok, sem mi.
Helyiek hívják föl a figyelmem egy szoborra, amely a borászatáról ismert Nagyszőlős egyik belvárosi terét díszíti. A kompozíció egy magyaros dolmányt és magyaros bajszot viselő munkást ábrázol, aki egy szőlőprés rúdját forgatja. Mint mondják, ez a szobor mára szimbolikussá vált: hiszen prés alatt nyög most egész Ukrajna, csak a rudat nem a magyarok tekerik, hanem a nagyhatalmak. A Puskin utcában szóba elegyedek egy várandós magyar nővel, akitől e szép mondatot jegyzem föl: „Úgy érezzük itt magunkat, mintha a mocsárban mennénk lyukas cipőben.” Megkérdem tőle, hogy a május végi államfőválasztáson ki lesz Ukrajna elnöke, s kit támogat a helyi magyarság, mire ezt válaszolja:
– Attól függ.
– Mitől?
– Hogy akkor lesz-e még Ukrajna.
