Minden lépést megfigyeltek

– Szerettem volna látni, hogy miként élnek az emberek, milyen az élet arrafelé – mondta Philips, aki amatőr futóként Londontól Sanghajig számos nagyvárosi maratonon részt vett már, de a phenjani neki is egyedülálló élmény volt. Mint mondja, a szigorú „dress code-on” kívül az is meglepő volt számára, hogy az ilyen típusú megméretéseken szokásos hét-nyolc órás időkerethez képest itt mind össze négy órát adtak a futóknak a táv teljesítésére, így ő például utolsó előttiként ért célba. Azt, hogy ennek mi a magyarázata, nem közölték velük.

Hiányzott az a „fesztiválhangulat” is, amelyet a gyakran jelmezben és egyéb vicces öltözékben futó amatőrök szoktak teremteni.

Ettől függetlenül Philips szerint egyedül a versenyen nyílt alkalmuk arra, hogy ha minimálisan is, de kommunikáljanak a helyiekkel. – Oda lehetett menni, adni nekik egy pacsit. Volt, aki bekiabált, hogy „gyorsabban”, vagy „hello”. Ezek ugyan apró gesztusok, de nagy jelentőséggel bírnak. Nekünk legalábbis mindenképpen, de szerintem nekik is – vélekedett Philips, aki a szurkolókat és a két idegenvezetőt leszámítva csak minimálisan érintkezett a helyiekkel. A verseny ugyanis egy turisztikai csomag része volt, így ő például háromnapos „vakációra” fizetett be Pekingben egy észak-koreai utakra specializálódott utazási irodában. A szó legszorosabb értelmében szervezett csoportos út volt: nem lehetett lemaradni vagy egyedül bebarangolni a várost.

–Az első pillanattól az utolsóig megszabják az ember programját: vagy a buszon ül, vagy a szállodában múlatja az időt. A hotelben le lehet menni a bárba vagy a boltokba, de azon kívül megszűnik a szabadság, valaki mindig az ember nyomában van – idézte fel Philips, aki szerint emiatt igencsak egyoldalú képet kaptak Észak-Koreáról, „azt, amit a kormány mutatni szeretett volna”. Ez természetesen csak úgy működik, ha a turisták betartják az előírásokat, amelyek között akad néhány meglepő: a Kim Ir Szent és Kim Dzsong Ilt ábrázoló képeket és szobrokat például csak komoly fotótudás birtokában célszerű fényképezni, mert a kockáról nem maradhat le az egykori vezetők semmilyen testrésze, ami egy nagyobb szobor esetében – amelyből Phenjanban nincs hiány – igencsak nehéz. De például katonákat és építkezéseket sem lehet megörökíteni. – Egyszer elmentünk egy nyomornegyedféleség mellett, mire a buszon valaki fotózni kellett. Az idegenvezető azonnal felpattant és rákiáltott, hogy ne fényképezze az építkezést. Persze nyilvánvaló volt, hogy nem egy építkezést láttunk – mesélte Philips.

Az olykor érthetetlen előírások és a szigorú légkör azonban csak még vonzóbbá teszik a turisták számára Észak-Koreát, amely a közhiedelemmel ellentétben nem elérhetetlen úti cél, „csupán” megfelelő anyagi erőforrások kellenek hozzá. Csoma Mózes, az ELTE koreai tanszékének vezetője szerint az országnak nem jön rosszul a turizmusból befolyó pénz.

– Észak-Korea mindenképpen fejleszteni akarja az országba áramló turizmust, elsősorban a kubai példa alapján. Hiszen látták, hogy az ország extrém belső viszonyai milyen nagy turisztikai vonzerővé nőtték ki magukat – magyarázta a Népszabadságnak Csoma, aki hozzátette, hogy a turistacsoportok folyamatos konvertibilis valutabevételt jelentenek az országnak. Becslése szerint egy fő mintegy 2100-2400 dollárt invesztál egy ilyen útba. Míg korábban, az 1990-es évek végén, Dél-Koreából jött a látogatók többsége – erre ma már nincs lehetőségük –, mostanra az európai országokból, Oroszországból és Kínából érkeznek a legtöbben. Kérdés, hogy milyen hatása lehet annak hosszú távon, hogy beengedik a nyugatiakat egy ilyen zárt közegbe. Csoma szerint pozitív, hogy mind több észak-koreai ismerkedik meg külföldiekkel. „Ha a kelet-európai analógiát vesszük a 80-as évek időszakából, akkor nyilvánvaló, hogy a térség országaiba látogató turisták, az idegenforgalom növekedése mind hozzájárult a rendszer enyhüléséhez, valamint a kelet–nyugati kapcsolat megváltozásához.”