Sanders, a szoci
A jelenség még csak nem is európai. Bizonyos értelemben az is a politikai elitnek adott pofon, az új (bal)oldal jelentkezése volt, hogy 2008-ban a veterán Hillary Clinton helyett egy újonc, a csodás szónok, de amúgy abszolút tapasztalatlan Barack Obama lett a Demokrata Párt elnökjelöltje. A két konzervatív ellenfél, 2008-ban John McCain, majd 2012-ben Mitt Romney pont annyi frissességet árasztott, mint egy marék aszalt szilva.
|
A spanyol Podemos hívei január utolsó napján megtöltötték Madrid főterét. Nevüket Obama kampányszlogenjéből kölcsönözték
Sergio Perez / Reuters |
A „Változás, amelyben hihetünk!” vagy az „Igen, képesek vagyunk rá!” csatakiáltások politikai-gazdasági programnak elég gyengécskék. A politikai elitből való általános kiábrándulásra utal, hogy az Egyesült Államokban széles tömegek azonosultak Obama egyszerű üzenetével: „Van remény!” Oké, az amerikaiak már csak ilyenek. Egyszerűek, egyenes gondolkodásúak, optimisták, éltető elemük a remény, hogy az élet nagy gondjai megoldhatók, csak hozzá kell fogni. Miközben immár nemzedékek nőttek úgy fel, hogy a gazdagok folyton gazdagabbak, a szegények folyton szegényebbek lettek, a fizetések nem nőttek, a fiatalok tanulási és általános életkezdési esélyei egyre csak romlottak.
A politikai rendszer ellenben egyenesen bomba- (ahogyan ők mondják, bolond-) biztos. Van két nagy párt, gazdaság- és társadalomfilozófiájukban nem túl nagy a különbség, ellenben mindkettő irdatlan pénzeket költ és gondosan ügyel rá, nehogy egy harmadik erő meg tudja bontani a váltógazdálkodást. De itt is van igény az újszerű gondolatokra – különben nem ülhetne a szenátusban a független vermonti Bernie Sanders, aki konkrétan demokratikus szocialistának vallja magát (miközben a „szocialista” arrafelé az egyik legcsúnyább politikai anyázásnak számít), és a skandináv típusú jóléti állam szószólója.
Obamát mindkét elnökválasztási kampánya során a változást sürgető, a politikai elitből való kiábrándultságot tükröző hullám segítette győzelemre. A megkérdezett amerikaiak csaknem háromnegyedének van lesújtó véleménye a kongresszus munkájáról. Nem is nagyon van olyan képviselő- vagy szenátorjelölt, aki ne azzal kampányolna, hogy majd ő megváltoztatja Washingtont, kívülállóként lép majd fel a megcsontosodott politikai elittel szemben. (Aztán persze nem lép fel, hanem átveszi a honatyák külön tornatermébe szóló tagsági igazolványt és öt perc alatt beletanul a fővárosi szokásokba, de ez megint más kérdés, a következő kampányban legfeljebb valaki más ígéri meg újra, hogy majd ő felrúgja a kialakult rendet.)
Farage és a brit mezőny
A Sziriza sikere által keltett várakozások első próbája Nagy-Britanniában lesz. Májusban parlamenti választásokat tartanak, amely könnyen vezethet instabil erőviszonyokhoz. A két hagyományos nagy erőhöz, a Konzervatív Párthoz és a Munkáspárthoz már a múltkor csatlakoztak a liberális demokraták, akik azonban nem tudták beváltani az elitellenes társadalmi csoportok hozzájuk fűzött reményeit. Úgyhogy a britek tovább keresgéltek, és most a függetlenségpári UKIP számít a megcsontosodott elit külső kihívójának.
Mármint ha egy jó húszéves, a westminsteri és a brüsszeli parlamentben is képviselt pár párt külsőnek számít. Az egyéni képviselői körzeteken alapuló brit választási rendszer nagyon megnehezíti a kis pártok dolgát, de a UKIP két kiugrott tory politikus révén 2014-ben időközi választásokon már bebizonyította, hogy a feladat nem lehetetlen. A párt 1993-as alakulásakor eleve az Európai Unióból való kilépést tűzte ki célként. Vezetője, a remek szónoknak tartott Nigel Farage európai parlamenti képviselőként Brüsszelben és Strasbourgban is folyamatosan erről beszél.
A britek a tavalyi európai választáson a – igaz, csupán 36 százalékos részvétel mellett – a UKIP-ot támogatták a legnagyobb arányban (27 százalék). Száznyolc év után először fordult elő, hogy nem a Konzervatív Párt vagy a Munkáspárt kapta a legtöbb szavazatot egy országos választáson! Az euroszkepszis és az új bevándorlási hullám keltette aggodalmak mellett a britek azért is keresnek új arcokat, mert a régieket megvetik és utálják. A jelenség általános és oldalfüggetlen, a politikusokon köszörüli a nyelvét az utca, a bloggerszféra, a sajtó és gyakorlatilag az összes humorista.
Gyávának, alkalmatlannak, lustának, túlfizetettnek és korruptnak tartják őket. A felmérések szerint a britek zöme kifejezetten dühös a politikusaikra, aki meg nem, azoknak is több mint fele unalomra panaszkodik. A The Daily Telegraphnak író galériatulajdonos-vállalkozó-publicista, Alex Proud felidézi a régi szállóigét, miszerint a politika a csúnya emberek szórakoztatóipara, és rögtön tovább is fejleszti: a mai politika a csodabogarak szórakoztatóipara.
Azoké, akik tizenhat éves korukban a csajok (pasik) hajkurászása helyett politikai filozófusok könyveit olvassák, az egyetemen politikai klubokba szerveződnek, aztán politikusok táskáját cipelik, és mire tíz évvel később maguk is hivatásos politikusokká lesznek, fogalmuk sincs arról, hogyan élnek a többiek. Mivel sose voltak „normális emberek”, nem tudják, azok hogyan gondolkodnak. Egyedül a politikustársakat ismerik, hozzájuk mérik magukat.
Csak a parlamenti helyük érdekli őket – miközben erősnek és határozottnak igyekeznek látszani, a saját árnyékuktól is megijednek, óvakodnak elkötelezni magukat bármi mellett vagy ellen. Más lenne a helyzet, ha politikai pályájuk előtt az üzleti életben szereztek volna tapasztalatokat, elvégre ott már egy alsó szintű menedzseri állás is feltételez egyfajta döntési képességet: naponta kell dolgokra igent vagy nemet mondani, és gyorsan kiderül, hogy ki tud az esetek többségében jól választani.
Proud másik tézise az, hogy a közvélemény túl sokat vár el a politikusoktól. Nem elég, hogy egyre bonyolultabb problémákra kellene mindenki számára kielégítő megoldásokat találniuk, de még emberi értelemben is legyenek óriások. Winston Churchill megnyerte a második világháborút, de manapság a nagypolitika közelébe se engednék, mert folyamatosan vedelt. A brit jóléti állam atyja, a nőfaló Lloyd George se lehetne pénzügyminiszter, pláne nem miniszterelnök.
A Munkáspárt mai vezére, Ed Miliband ezzel szemben tökéletesen „tiszta” – csak éppen nincs semmilyen ötlete arra nézve, mit kellene tenni, hogy az Egyesült Királyság a gazdasági válság után új fejlődési pályára álljon. Mivel „normális ember” manapság a létező politikai pártok közelébe se megy, reformokat kellene bevezetni: például néhány évi civil munkát előírni a parlamenti képviselőség előtt, és egyetlen négyéves periódusra korlátozni a miniszterelnökséget.
Fejetlen tiltakozás
Hasonló érzelmekről és hasonló megoldási javaslatokról érkeznek hírek más európai országokból is. A dán, a finn, a spanyol, a francia, a svéd, a portugál és a német választások előtt mindenütt a hagyományosan kormányképesnek tartott pártok népszerűségvesztéséről és az új, kipróbálatlan, populista hangot megütő pártok erősödéséről szólnak az elemzések. A politikai elitből való kiábrándultság, az új lázas keresése egyszerre ennyi eltérő országban nem lehet a véletlen műve.
Az alapvető okok között az Economist Intelligence Unit a homályos keretek között születő brüsszeli döntések iránti általános ellenszenvet, a bevándorlástól (az egzisztenciális konkurenciától és a kulturális sokszínűségtől) való félelmet és a megszorítások által kiváltott gazdasági nehézségeket azonosította. Az első alighanem Nagy-Britanniára, a második Németországra, a skandináv államokra és Franciaországra, a harmadik Dél- és Közép-Európára a legjellemzőbb. Öt év gazdasági válság, a munkanélküliség, a jövedelmek csökkenése és a jóléti rendszerek leépítése mindenhol haragot szült.
De még csak azt sem lehet állítani, hogy a modern kísértet csupán Európát járná be. Az elmúlt öt évben a világ kilencven országában bukkantak fel tiltakozó mozgalmak, amelyeket általában képzett, középosztálybeli fiatalok kezdeményeztek. Ami a rengeteg eltérés mellett közös bennük: elegük van az eddigi vezetőkből, és a szokásos politikai csatatér helyett jórészt az interneten szervezkednek. A „legfertőzöttebb” Európa, Észak-Afrika és Latin-Amerika, Észak-Amerika és Ázsia még úgy-ahogy megúszta, bár a „Foglaljuk el a Wall Streetet” mozgalom vagy a hongkongi diáklázadás azt mutatja, hogy egy földrész sem immúnis az új jelenségre.
Mivel ezek a mozgalmak éppen a meglévő elittel szemben jönnek létre, közös bennük az eddigi szervezeti keretek elvetése. Nem is mindegyik akar vagy tud párttá válni és indulni a választásokon. A tiltakozás kezdetben természetszerűleg „fejetlen”, ám ahol tehetséges vezetőkre talál, ott meglepően gyors sikereket tud felmutatni. Figyelmeztető jel volt az olasz humorista, Beppe Grillo Öt Csillag mozgalma, amely a 2009-es alapítás után már 2010-ben meglepően jól szerepelt a helyi választásokon, 2013-ban pedig már a második legtöbb szavazatot kapta országosan.
A spanyol Podemos (a név Obama „Yes We can!” refrénjében gyökerezik, magyarra úgy fordítható, hogy „meg tudjuk csinálni”) alig kilenc hónap alatt vált a legjelentősebb politikai párttá. Ebben nagy szerepe van a 36 éves, lófarkat viselő Pablo Iglesiasnak. Ha ma lennének a választások, a volt kommunista politológus professzor ugyanúgy kormányra kerülne, mint Görögországban Alekszisz Ciprasz. És vajon mit szólna a magyar kormányfő, ha egy jövendő EU-csúcson Portugália képviseletében Rui Tavares jönne vele szembe a folyosón?
A Magyarországról szóló EP-jelentés szerzője még nem tart itt, de pártja, a Livre főszereplésével nemrégiben megalakult a megszorításellenes Tempo de Avancar (Ideje haladni) nevű baloldali tömörülés – amelynek még van kilenc hónapja a választásokig. Kritikus, de van benne rendszer. Az új pártokban és mozgalmakban az elitellenességen és a populizmuson kívül van még legalább egy közös vonás: nem akarják eltörölni se a kapitalizmust, se a többpártrendszert. Vagyis nem fenyeget forradalom.
Abban országonként – vagy legalábbis régiónként – lehet eltérés, hogy az eddiginél több vagy kevesebb szabadságot, multikulturalizmust, erősebb vagy gyengébb központi hatalmat tartanának helyesnek, ám a polgárok maguk is reformálhatónak, javíthatónak, önkorrekcióra képesnek tartják a rendszert, amelyben élnek. Nem akarják fenekestül felforgatni, nem vágyakoznak se anarchiára, se diktatúrára. Nincsenek olyan illúzióik, hogy elég a gazdagoktól elvenni a vagyont ahhoz, hogy minden szegénynek jusson sült hús, elektromos autó és széles sávú internet.
Ebből az következik, hogy az indulatok a gazdasági válság utórezgéseinek csillapodásával lassan enyhülnek majd. Egyes új pártok sikeresen integrálódnak a rendszerbe – és kiszorítanak majd régebbi, az alkalmazkodásra képtelen politikai szervezeteket. Más új pártokról ki fog derülni, hogy se ideológiai muníciójuk, se személyi tartalékaik nem elégségesek a politikai versenyhez. A történelem legkésőbb a görög demokrácia hajnala óta a haladás és a megőrzés, a progresszió és a konzervativizmus egyensúlyáról szól. Nincs okunk annak feltételezésére, hogy mostantól másként lesz. Rengeteg meglepetés vár ránk, de ez a harc se lesz a végső.
