Ha a szövetségesek június 6-án nem hajtják végre az átkelést, a művelet két hét halasztást szenvedett volna, s akkor éppen az előző évszázad addigi legnagyobb viharával kellett volna szembenézniük a Csatornán. Beevor elmondta, hogy a szövetségesek veszteségei a vártnál jóval alacsonyabbak voltak (mintegy 12 ezer fő, ebből 4414 halott), főképpen azért, mert sikerült meglepniük a németeket, és mert a Luftwaffe, a német légierő, illetve a Kriegsmarine, a haditengerészet a vártnál kevésbé volt hatékony. A brit Királyi Légierő és az amerikaiak légiereje ellenben remek munkát végzett, a földön tartotta a Luftwaffét, és mélyen Franciaország területén belül is járőrözött.
Ami a Kriegsmarinét illeti, csak néhány torpedónaszád-támadásra tellett az erejéből. A történész szerint a viszonylag csekély veszteségek ezzel együtt inkább a németek hibáinak,mint a szövetségesek ügyességének tulajdoníthatók. A szövetséges tervek valójában nemigen váltak be, mert arra alapozódtak, hogy ágyúzással és bombázással semlegesítik a német védelmi állásokat. A haditengerészet tüzérségi előkészítése azonban túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy elég sok védelmi állást meg tudjon semmisíteni. Jobb lett volna a parthoz közelebb férkőző rombolókkal közvetlenül ágyúztatni, mint távolabbról órákig lövetni a partot a csatahajókkal.
Az amerikai légierő parancsnokai korábban azt hangoztatták, hogy pontosan leszórt bombákkal minden német lőállást megsemmisítenek majd, ám a D-napi bombázások a legtöbb helyen hiábavalóak voltak. Figyelembe véve, hogy bombatámadásokkal milyen kevés erődítményt sikerült megsemmisíteni, szinte csodaszámba megy, hogy ilyen alacsonyak voltak a veszteségek. A szövetségeseknek rengeteg idejük volt a felkészülésre, viszont eluralkodott a „szálljunk hamar partra, és majd meglátjuk” érzése, s nem alakult ki világos elképzelésük arról, ami közvetlenül ez után következik. Például nem számoltak azzal, hogy a németek remekül használták fel, ami a rendelkezésükre állt.
Gyalogoshadosztályaik gyengék voltak, ezért ezeket néhány, a harckocsihadosztályoktól elvett tankkal, páncélgránáttal és tankelhárító ágyúval tették izmosabbá. A harckocsizó parancsnokok fel voltak háborodva, mert egész katonai ethoszuk a hadosztályok összetartására épült, ám ezek a kisebb osztagok rendkívül hatékonynak bizonyultak a francia bocage (sűrű bozótos terület) védelmében. Álcázással, aknákkal és kellemetlen harcmodorukkal jelentős veszteségeket okoztak a hídfőkből előretörő briteknek és amerikaiaknak. Beevor azt állítja, mindmáig jórészt figyelmen kívül hagyják, hogy a normandiai harcok hevességüket tekintve összevethetők a keleti front hadműveleteivel.
A németek havonta és hadosztályonként 2300 embert veszítettek, többet, mint a keleti fronton. A Normandiában folyó harcok igen brutálisak voltak, a hadifoglyok megölése mindkét részről gyakrabban fordult elő, mint azt sokáig feltételezték. Polgári személyek szándékos legyilkolása, a keleti fronttal ellentétben nyugaton nem volt napirenden, a polgári áldozatok száma mégis megdöbbentően magas. A háborúban több francia veszítette életét szövetséges bombatámadások és tüzérségi tűz következtében, mint ahány brit polgári személyt a Luftwaffe bombái és a V-rakéták megöltek.
Sokakat meglepett Antony Beevor állítása: 1944. június 6-a, a D-nap inkább a háború utáni Európa jövőjéről, mint a nácik legyőzéséről szólt. Ekkorra ugyanis Németország már elveszítette a háborút, a németek veresége már sokkal korábban visszafordíthatatlanná vált. 1944 nyarán már igen sok tekintetben a háború utáni világról volt szó. Ha például az inváziós flotta nagy viharba futott volna bele, amely megakadályozza a partraszállást, az a következő tavaszig tolta volna ki az invázió időpontját, amikorra az oroszok már minden bizonnyal a Rajnától nyugatra lettek volna.
