De a népszavazásnál is érdekesebb kérdés „a történelmi igazság helyreállításának” ügye. Vagyis annak hangoztatása, hogy a többségében oroszok lakta félsziget orosz tagköztársaságtól való elszakítása a kommunista vezetés – személy szerint Nyikita Hruscsov – önkényes döntése nyomán történt, következésképpen annak felülvizsgálata teljes mértékben indokolt. De vajon így van-e ez? Addig, amíg fennállt a közös államkeret, nem jelentett különösebb problémát a félsziget hovatartozása, ám a Szovjetunió felbomlásával új helyzet állt elő. Ráadásul – érvelnek a félsziget visszacsatolásának hívei – a birodalom felbomlásakor senki sem kérdezte meg a Krímben élőket, hogy hol szeretnének élni, Ukrajnában, avagy Oroszországban.
Ez az állítás azonban egész egyszerűen nem igaz. Azért nem, mert 1991. december 1-jén Ukrajnában nemcsak elnökválasztást tartottak, de népszavazást is. Az utóbbi arra a kérdésre kereste a választ, hogy a politikai közösség többsége támogatja-e az ukrán legfelső tanács – a korszak parlamentjének – augusztus végén közreadott nyilatkozatát, amelyben a törvényhozás tagjai kinyilvánították Ukrajna függetlenségét és a szuverén ukrán állam létrejöttét. Az ország egész területén – 84 százalékos részvétel mellett –megtartott referendumon a szavazók több mint 90 százaléka egyetértett az ország önállóvá válásával. Ha megnézzük a mára a polgárháború szélére sodródott két keleti megye – a luhanszki és a donyecki – eredményét, akkor azt láthatjuk, hogy még ott is a lakosság közel 84 százaléka támogatta Ukrajna Szovjetunióból való kiválását.
De ami még ennél is érdekesebb – és ez egyben világos cáfolata annak, hogy a krímiek megkérdezése nélkül dőlt volna el a terület jövője –, az az, hogy a Krím félszigeten a szavazók 57 százaléka, míg Szevasztopolban 54 százaléka támogatta az ukrán függetlenséget. Vagyis mindkét helyen az önállósodás hívei voltak többségben, noha nyugodtan szavazhattak volna ezzel ellentétesen is. A többségük azonban mégsem ezt tette. Helyette elfogadták, hogy ezentúl az önállóvá vált Ukrajna lesz a hazájuk. Volt ebben valami ösztönös józanság. Annak érzékelése, hogy a szovjet bomlási folyamatot felesleges és kockázatos lenne a határok átrajzolásával tovább bonyolítani, véres konfliktusba hajtani.
Az új államhatárok kölcsönös elfogadásának ügye e nélkül is bonyolult problémának tűnt. Mindenekelőtt azért, mert a korábbi, a szovjet tagköztársaságokat egymástól elválasztó, ám a felbomlás nyomán immár nemzetközi státuszt nyert határok nagy része – több mint kétharmada – nem volt delimitált. Ezeket a határokat nem az azok két oldalán élő politikai közösségek legitim képviselői jelölték ki és foglalták szerződésbe, hanem a mindenkori moszkvai vezetés politikai akarata. Lényegében csak azok a határszakaszok voltak szerződésben rögzítve, amelyek korábban a Szovjet unió külső határait alkották. A határok kölcsönösen elfogadott kijelölése (demarkálása) és szerződésbe foglalása (delimitálása) – néhány kivételtől eltekintve – a Szovjetunió egykori területén azóta sem történt meg.
|
| Konstantin Grishin / Reuters |
A kevés kivétel közé tartozik a 2005-ben megkötött orosz–kazah határmegállapodás, valamint az ugyanebben az évben aláírt orosz–észt egyezség. Ezeken kívül csak az orosz–azerbajdzsáni határszakaszt sikerült 2010-ben közösen kijelölni és szerződésbe foglalni. Az említett megállapodások – minimális változtatás mellett – lényegében megerősítették a szovjet korszak belső, tagköztársaságokat egymástól elválasztó határait. Ezekre a szerződéskötésekre is csak azért került sor, mert a felek valamelyikében igény mutatkozott a szóban forgó határszakasz kisebb-nagyobb módosítására, és ehhez – megfelelő kompenzációért cserébe – meg tudta nyerni a határ túlsó oldalán lévő ország vezetését.
Ott azonban, ahol ilyen igény nem mutatkozott, vagy a legkisebb esélye sem volt annak, hogy a felek meg tudnak egyezni, a térség államai a Szovjetuniót felbomlasztó, 1991. december 8-án Belovezszszkaja Puscsában aláírt megállapodást tekintették irányadónak. Azért tehették ezt, mert a Szovjetuniót felszámoló három tagköztársaság – az orosz, a fehérorosz és az ukrán – vezetője tisztában volt azzal, hogy a szovjet belső határok kölcsönös és általános elfogadottsága körül erős kétségek merülhetnek fel. Hogy ebből ne legyen probléma, az 1991. december 8-án megkötött megállapodás külön is kitért e kérdésre. A 14 cikkelyből álló dokumentum 5. cikkelye kimondta, hogy „a Magas Szerződő Felek elismerik és tiszteletben tartják egymás területi integritását és a Közösség keretein belüli határaik sérthetetlenségét”.
Mindezt azért tették, mert szerették volna elérni, hogy az új – immár nemzetközi státuszt nyert – határokkal kapcsolatban ne merülhessen fel semmiféle egyoldalú módosítási igény. A határok alacsony történelmi legitimitása ugyanis a szovjet felbomlás időszakában súlyos kockázati tényezőnek tűnt. Már csak azért is, mert 1991 augusztusában – közvetlenül a Gorbacsov elleni elvetélt puccskísérlet után – egy pillanatra úgy tűnt, hogy a „határviták szelleme” kiszabadul a palackból, és konfliktusok sorát generálja. Jelcin sajtótitkára, Pavel Voscsanov ugyanis felettébb kétértelmű nyilatkozatot tett. Kijelentette, hogy Oroszország nem vonja ugyan kétségbe a köztársaságok önrendelkezési jogát, ám eközben napirenden tartja a határok ügyét is.
A szóvivő szerint – aki nyilván ezúttal sem magánvéleményének adott hangot – a köztársaságokat elválasztó határok csak abban az esetben nem módosíthatók, ha a tagköztársaságok között megkötött szerződések jelölték ki őket. Ez lényegében azt jelentette, hogy Moszkva fenntartotta a jogot az egykori Szovjetunió belső – a tagköztársaságokat egymástól elválasztó – határainak felülvizsgálatára, amennyiben azokat megítélése szerint „önkényesen”, az egykori szovjet birodalmi központ politikai igényeinek megfelelően határozták meg. Ez azonban felettébb kockázatos álláspont volt, és azonnali széles körű felháborodást keltett. Mindenekelőtt az ukrán és a kazah vezetés tiltakozott éles hangon, elfogadhatatlannak találva az orosz elképzelést.
A felháborodás óvatosságra intette Moszkvát. Az orosz elnök és környezete ezért utóbb korrigálta a határokra vonatkozó álláspontját. Ez egyértelműen megmutatkozott az 1991 októberében nyilvánosságra hozott Burbulisz-memorandumban. A Jelcin befolyásos államtitkára által összeállított – az orosz tagköztársaság stratégiai céljait lefektető – dokumentumban már nem szerepelt a határok esetleges felülvizsgálatának lehetősége. Sőt a memorandum azt is egyértelművé tette, hogy Oroszország a többi szovjet tagköztársasággal való viszonyában nem élhet vissza erőfölényével. Akkorra ugyanis már Moszkvában is végiggondolták, hogy milyen beláthatatlan következményekkel járna, ha elkezdődne a szovjet belső határok átrajzolása.
Ezek a határok ugyanis lényegében egytől egyig a szovjet birodalmi centrum egykori akaratát tükrözték. Elég ránézni a közép- ázsiai vagy a Kaukázuson túli térség adminisztratív mintázatára, hogy világossá váljék: ezekhez a határokhoz csak azon az alapon, hogy egykor Moszkvában döntöttek róluk, nem szabad hozzányúlni. Ha bárki elkezdi átrajzolni őket, mint ahogyan azt Moszkva a Krím félszigettel tette, a határrevízió gonosz szellemét szabadítja rá a térségre. Teszi ezt egy olyan helyzetben, amelyben a posztszovjet térség határainak csaknem kétharmada megkérdőjelezhető.
