– Nagyon akartunk bizonyítani – mondta lapunk kérdésére Miroslav Lajcák szlovák külügyminiszter. Úgy érezték, hogy Vladimir Meciar idején rengeteg időt elvesztegettek. (Madeleine Albright amerikai külügyminiszter 1997-ben még „fekete lyuknak” nevezte Szlovákiát Közép-Európa szívében). – Féltünk az elszigetelődéstől, ezért nagyon erős volt a motivációnk, hogy bizonyítsunk. A társadalom ennek érdekében hajlandó volt a nagyobb áldozatokra is – magyarázta Lajcák, aki elismerte, hogy országa brutális reformokon ment keresztül. Ám mindez nem csökkentette az unió iránti lelkesedést. Nem is álltak meg az EU-belépésnél, kezdettől ott szerepelt a célok között a továbblépés, az euróövezet.
– A válság alatt sok vitát folytattunk Európáról. Ebben a politikai pártok és a szakszervezetek, a munkaaadói érdekképviseletek, az egyházak és a civil szervezetek is részt vettek, és mindenki arra jutott: az az érdekünk, hogy Európa centrumában maradjunk. Akárhogy alakul is az Európai Unió jövője, mi ott szeretnénk lenni a döntéshozók között – fogalmazta meg a visegrádiak közül a leginkább Európa-barát álláspontot Lajcák.
A visegrádi országok(Magyarország, Szlovákia, Lengyelország, Csehország) ígéretes, öt százalék körüli gazdasági növekedéssel léptek be az unióba, utána azonban „szétspriccelt” a térség. Míg a többiek különböző mértékben, de nagyobb sebességre kapcsoltak, a magyar gazdaság lejtmenetre került, ami 2009-ben a legmélyebb recessziót eredményezte a térségben – mondta lapunknak Vida Krisztina, az MTA Világgazdasági Intézetének visegrádi országokkal foglalkozó szakértője. A tíz év elteltével mostanra alakult ki ismét az a helyzet, hogy a négyek együtt „húznak”; igaz, a növekedés két-három százalék körüli, de nincs már egyértelműen leszakadó ország.
A számokat persze nem kell fetisizálni (a héten tartott konferencián a magyar külügy igyekezett is inkább az emberi tényező fontosságát hangsúlyozni), de nehéz szó nélkül elmenni amellett, mennyire eltérő pályán mozogtak a visegrádiak az elmúlt tíz évben. Az egy főre eső GDP terén például Szlovákia valósággal kilőtt (az uniós átlag 57 százalékáról mostanra 76 százalékig jutott el), lekörözve ezzel a korábban második Magyarországot (63-ról küzdöttük fel magunkat 67 százalékra), miközben a lengyelek beértek minket (51, illetve 67%). Prága sem lehet elégedett a bizonyítványával: ők gyakorlatilag szinten maradtak, az uniós átlag 80 százalékán, alig profitálva valamit a csatlakozásból. Arról hosszan lehetne vitatkozni, hogy az euroszkeptikus hozzállásuk ennek az oka vagy inkább a következménye-e.
Nagy reményt fűzött mindenki a bérek növekedéséhez és a regionális egyenlőtlenségek csökkenéshez, de itt is vegyes a kép. Magyar szempontból kimondottan szomorú, hogy – strukturális alapok ide vagy oda – most mi „büszkélkedhetünk” a V4 legszegényebb régiójával (Észak-Magyarországgal, ahol némi visszaesést is hozott az elmúlt tíz év). A korábban messze legelmaradottabb lengyel régiók is leköröztek bennünket, részben a 2012-es futball Európa-bajnokság fejlesztéseinek köszönhetően.
Ám a belső regionális különbségek is fennmaradtak, a sikersztorinak tartott Szlovákiában például négyszeres a különbség a pozsonyi régió és Kelet-Szlovákia között. Ami pedig a bérszínvonalat illeti, ez hiába volt a legmagasabb 2004-ben Magyarországon, mára a csehek és a szlovákok is előttünk járnak, utóbbiak a termelékenységben is jobbak. A cseheké speciális eset: ott jóval magasabbak a bérek, mint nálunk. Az orvosok például kétszer annyit keresnek, mint Magyarországon, mégis sokkal hajlamosabbak sztrájkolni, mint a magyarok – említett érdekes példát Vida Krisztina.
A sokat emlegetett uniós alapokat a lengyelek használták fel a legeredményesebben, beleértve az agrárforrásokat is – így az elmaradott infrastruktúra fejlesztése mellett a mezőgazdaság gyakorlatilag virágzik. Kevésbé mondható el ez Magyarországról és a másik két országról, hiszen időarányosan különösen a csehek teljesítettek alul (még a görögöket is alulmúlták), az új kormány ígéri is, hogy ezen mindenképp változtat. Jó lenne ezen a területen is megosztani egymással a tapasztalatokat, sokat lehetne tanulni egymás példáiból – mondja Vida Krisztina, aki hozzáteszi: összességében elmond ható, hogy a szlovákok és a lengyelek teljesítettek a legjobban a tagság első évtizedében, de nincsenek bérelt helyek, az előnyök gyorsan felélhetők, miközben a rossz mutatókon is lehet látványosan javítani. Ám mindenképp fontos előrelépés, hogy a rivalizálás helyét egyre jobban átveszi az együttműködés.
Jóval nagyobb „kilengések” jellemezték az elmúlt tíz évben a balti államokat, amelyek megjárták a mennyet és a poklot is. – Észtország, Lettország és Litvánia minél gyorsabban és minél távolabb akart kerülni a szovjet múlttól, az uniós és később az eurózóna-tagság biztonságpolitikai kérdés is volt – fogalmazott lapunknak Meisel Sándor, az Akadémia Világgazda sági Intézetének baltiszakértője. Mindhárom ország szenzációsnak tűnő (10-15 százalékos) éves gazdasági növekedéssel lépett be az unióba, ám ennek megvolt az ára: a 2008-as válság súlyosan érintette őket, a visszaesés is legalább tízszázalékos volt.
– Az észtek kicsit kilógtak a sorból, mert valamivel szigorúbb költségvetési politikát vittek, de valójában mindhárom ország elhibázott gazdaságpolitikát folytatott 2007–2008-ig – mondta a szakértő. A növekedést a belső fogyasztás hajtotta, ez legitimálta a kormányokat. A lakosság háromnegyede euróban adósodott el, rengeteg volt a spekulatív beruházás, aztán kipukkadt az ingatlanbuborék, jött a drámai visszaesés. Még rontott a helyzeten, hogy az EU-csatlakozás után mindhárom ország belépett az ERM II-be, vagyis rögzítette a valuták árfolyamát: leértékelni már nem tudtak, viszont az unió védernyője sem volt meg fölöttük. A kilépés azonban fel sem merült.
A válságkezelés nagyon fájdalmas volt, de nem hozott unióellenességet. Drámai megszorításokra volt szükség, a letteknek pedig – Magyarországhoz hasonlóan – az IMF-hez kellett fordulniuk segítségért. A fizetések 10-20 százalékkal csökkentek: ezt Közép-Európában sem lehetett volna megcsinálni, nem beszélve a mediterrán országokról. A baltiaknál ellenben még a válságkezelő kormányokat sem zavarták el – mutatott rá Meisel Sándor. Viszonylag gyorsan megindult a kilábalás, de a válságnak iszonyatos ára volt: magas munkanélküliség, elvándorlás, növekvő társadalmi különbségek. Az EU-tagság és az uniós alapok abban sokat segítettek, hogy egészségesebb gazdasági szerkezet alakuljon ki, ám a hosszú távon fenntartható sikersztori még várat magára.
