A nácik istállónak használták az imaházat. Annyira szégyellem magam – mondja a 33 éves Anne Möller, kezében szorongatva egy emléktábla kicsinyített mását. (Az eredeti nem készült el időben.)
– Így próbálok vezekelni a felmenőim bűneiért, szeretném, ha kitennék a Dohány utcai zsinagógában, hogy soha senki ne felejthesse el, mi történt itt
– jegyzi meg a német nő, aki az Élet útja nevű program egyik résztvevőjeként látogatott Budapestre.
Nyolc éve él a baden-württembergi Tübingenben, ahonnan 2007-ben indult a Jobst Bittner német evangélikus lelkész által életre hívott Menetelés az Életért mozgalom.
Möller családja múltjáról épp egy 2008-as menetelésen szerzett tudomást, az egyik rokona mesélt neki arról, mit tett nagyapja és dédnagyapja.
 |
| A fiatalok az egykori halálmenetek útvonalait járják be Jobst Bittnerrel |
Nem akart hinni neki, de egy levéltár igazolta a hallottakat: nagypapája – akit csendes, visszahúzódó embernek ismert meg – 1944-ben Budapesten szolgált, s a Dohány utcai zsinagóga megszállóinak egyike volt. – Gyilkosoktól származom – teszi hozzá megrendülten.
 |
| Samuel Haas |
– Sokáig náci voltam – kezdi a 23 éves, Lipcsében élő Samuel Haas. Az iskolában mindennaposak voltak a zsidó viccek, soha sem tudta, miért, de gyűlölte a zsidókat. Néhány évvel ezelőtt az apja vette rá, hogy vegyen részt a Bittner által életre hívott menetelésen, ő beszélt neki először felmenői bűneiről is. – Az összes dédszülőm náci volt, számos tömeggyilkosságban vettek részt – meséli a Népszabadságnak.
– Mintha az idegengyűlölet mindig is ott lappangott volna legbelül – jegyzi meg. Állítása szerint gyerekkorától az előítéletek rabságában élt, de soha sem gondolkozott azon, miből fakad mindez. Ahogy Anne, úgy ő is egészen más múltat ismert meg a nagyanyja és a szülei elmondásából, és sokkoló volt megtudni az igazat – még úgy is, hogy nem ismerte a dédszüleit. Anne ellenben jó viszonyt ápolt náci nagyapjával, és nehezére esett összefésülni a róla kialakult két képet. Az igazság mindkettőjüket megváltoztatta.
– Néhány évvel ezelőtt még olyan ember voltam, aki annak idején szó nélkül részt vett volna a hatmillió európai zsidó elpusztításában
– mondja Haas, aki szerint a történelemórák, tankönyvek és dokumentumfilmek önmagukban nem segítenek megérteni, mi történt Németországban a második világháború idején: mindez távolinak tűnt, amihez neki semmi köze. – Mintha az antiszemitizmus és az idegengyűlölet egy tőlünk független társadalmi jelenség lenne – vágja rá Anne, hozzátéve, a német családok többségében mind a mai napig nem szokás bolygatni a múltat, a náci párttagságról, a zsidóüldözésekről nem sok szó esik. Inkább felejteni akarnak, az idősek elnyomják magukban, amit tettek vagy láttak. Pedig szerinte a ki nem mondott érzések, az attitűdök generációról generációra öröklődnek.
 |
| Anne Möller |
– Beszélni kell róla, a trauma az utódokban is tovább él és rombol – mondja már a 19 éves Jan Waldert, aki szerint ez az oka az egyre növekvő idegengyűlöletnek is. – Korábban büszke voltam rá, hogy német vagyok, szerintem nagyon jól reagált az ország a menekültkrízisre – jegyzi meg, hozzátéve, az elmúlt néhány hónapban a nacionalista nézetek egyre inkább erősödnek.
Jó példa erre a menekültellenes propagandát folytató populista-jobboldali párt, az Alternatíva Németországnak (AfD) előretörése is.
– Ellenséget faragnak a menekültekből, épp ezt tették a zsidókkal is
– von párhuzamot Anne, aki úgy véli, ha nem akarjuk, hogy a történelem megismételje önmagát, mindenkinek magába kell néznie, feltépni a régi sebeket, szembenézni a múlttal, és feldolgozni a családi traumákat. Bármennyire is fáj.
