A siker kulcsa a gazdaság
Li 1959 óta vezette az államot – először még csak a gyarmati önkormányzat főminisztere volt. Elangolosodott kínai családban született 1924-ben, úgy tudni, hogy „Harry Lee" csak 31 éves korában tanulta meg a kínai mandarin nyelvet. Cambridge-i jogi tanulmányok után tért haza, s lépett azonnal politikai pályára. Megalapította a Népi Akciópártot (PAP), amely azóta is kormányozza az országot. Minden választáson győznek. (Li egyszer azt nyilatkozta, nem hiszi, hogy „az egy ember, egy szavazat" elv jó lenne, de ezt örökölték a britektől.)
|
Megawati Sukarnoputri, Indonézia volt elnöke Li Kuan Jú ravatala előtt
Edgar Su / Reuters |
A politikai siker fő oka az elképesztő gazdasági fejlődés. Lee évtizedei alatt a városállam elsőosztályú szolgáltatásokat nyújtó kikötőt kínált a globalizálódó kereskedelemnek. Megnyílt a nemzetközi nagyvállalatok előtt, s gyorsan egyike lett a kelet-ázsiai „kis tigriseknek". Évi hatvanezer dolláros egy főre jutó mai nemzeti jövedelmével már senki nem mondaná gazdaságilag kicsinek az 5 és fél millió lakosú országot.
Szabadság csak módjával
A szingapúri politikai rendszer nem ismeri a váltógazdálkodást. A választói körzetek átszabása, az ellenzéki politikusokra nehezedő nyomás, a média szinte totális ellenőrzése (beleértve a külföldi sajtó cenzúráját) garantálja a választási győzelmeket. A középosztály elégedetlenségét a rendőri intézkedésnél is hatásosabban fojtja el az adóhivatali ellenőrzés. Az állam gondoskodik polgárairól, de beavatkozik a magánéletükbe – nem csak a rágógumi tilos. Li úgy vélte, tisztviselői nem lesznek korruptak, és nem mennek a magánszektorba, ha jól megfizeti őket.
Li Kuan Jú és a szingapúri modell az ideálja minden politikusnak, aki nem kedveli a demokrácia kötöttségeit, de imádja a rendet. A szabadságot a gazdaság szereplői számára megadja, az állampolgároknak viszont csak módjával méri. A sikeres szingapúri gazdasági fejlődés tette az utóbbi harminc évben a kínai vezetés számára zarándokhellyé a városállamot, ahol a helyi egyetemek külön államigazgatási kurzusokat tartanak a kommunista pártfunkcionáriusoknak.
|
Esernyővel védik magukat a nap ellen a szingapúriak, miközben arra várnak, hogy a ravatal közelébe kerülhessenek
Edgar Su / Reuters |
Különösen dicsérik most, hogy a nemzetközi kitekintés és a „keleti", vagy „ázsiai" értékek egyaránt fontosak voltak számára. Tehát országát világgazdasági szereplővé tette, de szigorúan korlátozta a politikai részvétel és a demokrácia esélyeit. (Li nem tette egypártrendszerré Szingapúrt, bizonyos lehetőséget hagyott az ellenzéknek, elsősorban azért, hogy a kormánypárt ne süllyedjen korrupcióba.) Érthető, miért vélik úgy egyes európai politikusok, hogy Li „központi erőterét" alkalmazva sikeresek lehetnek a gazdaságban, a demokrácia által jelentett korlátok nélkül.
A rendszer folyamatosságát az alapító azzal garantálta, hogy már régen átadta az állam formális vezetését legidősebb fiának, miközben a háttérből tovább irányította az ügyeket. Természetesen nincs szó az észak-koreaival azonos dinasztikus öröklésről – az ifjabb Li érdemei alapján lett miniszterelnök Szingapúrban.
