Fydrych 1982-ben Lódzban a rendőrségen a következő vallomást tette: „Jelentős társadalmi formációk dialektikus festésével foglalkozom. A hegeli dialektika azt tanítja, hogy a mennyiség minőséggé válik. Ezért aztán, ahol több a törpe, ott jobb az élet.” A szükségállapot rendjét betartani akaró szerv ezzel nem tudott mit kezdeni, ahogy azzal sem, hogy 1986-tól Fydrych „őrnagy” Narancs Alternatíva névvel performanszokat rendezett Wroclawban.
A groteszkkel szemben ugyanis tehetetlen volt az önkényuralom, különösen, ha az nemcsak a kiüresedett kommunista jelszavakat, de az ellenzék frazeológiáját is kinevette.
Fydrych megmaradt a groteszknél: hiába próbálkozott politikával, a megváltozott körülmények között erre már nem volt vevő a társadalom. Így hát alkalmazkodott a kapitalista körülményekhez, s amikor a város elkezdte használni a törpéket, megvédte tőle a maga szerzői jogait.
Wroclaw egyébként jól megvan a maga törpéivel. Ott ékeskednek a szállók, boltok előtt. Egyesek nyíltan üzleti célokat szolgálnak. Mondhatni, a helyi virágzó kapitalizmus megtestesítői lettek. Vannak persze privát törpék is, magánadományozók rendelték és állíttatták őket többnyire a maguk dicsőségére. Ez itt egy polgári város – mondja egy újdonsült ismerős. Aztán kifejti: a körülmények megváltoztak a legutóbbi választás óta, amikor hatalomra jutott a jobboldal. Korábban úgy volt, magyarázza Tomasz úr, hogy a lengyel kelet, a kevésbé fejlett országrészek jobbra szavaztak, a nyugati vajdaságok meg a liberálisokra. Itt, Alsó-Sziléziában a rézvidék többnyire szocialistákat küldött a szejmbe.
 |
| Fotó: A szerző felvétele |
Most azonban mindez változott. A Jog és Igazságosság (PiS) is előretört, már nem lehet azt mondani, hogy ők itt nem rúgnak labdába. Miért? Tomasz szerint a jobboldal abszolút többségét a szocialisták, tágabban a baloldal rossz taktikájának és megosztottságának köszönheti. Mivel a baloldal rosszul kampányolt, ráadásul megosztva indult a választásokon, egyik baloldali párt sem lépte át a bejutási küszöböt. Ráadásul a hagyományos baloldal, az SLD választási szövetséget hozott létre, s ezért nem érte el a magasabb lécet. De a liberálisok is tettek a vereségért. Rosszul kampányoltak, nem vették észre, hogy a gazdasági fejlődésnek, az európai útnak sok a vesztese. Meg is unták őket, korrupcióval vádolták a pártot. Ráadásul liberális oldalon is lett kihívója az akkor már nyolc éve kormányzó Polgári Platformnak (PO), a most egyre népszerűbb Nowoczesna.pl, azaz Modern Lengyelország párt. De itt, Wroclawban – folytatja Tomasz – bonyolítja a helyzetet, hogy a várost Rafal Dutkiewicz polgármester vezeti, immár két ciklus óta furcsa összefonódásban a PO-val. Most lehet, hogy szétesik ez a koalíció is, s akkor itt is nagyobb szava lehet a PiS-nek.
Furcsa módon ritkán beszélnek a jobboldali pártról, inkább csak vezéréről, Jaroslaw Kaczynskiról, akit a gyűlölet és hatalommánia furcsa politikai mágusaként írnak le. Az ő Nyugat-ellenességének, Európa-ellenességének itt is van persze közönsége. Ez a dolog teszi aggodalmassá Aleksandr Gleichgewichtet. Az egykori fizikus hosszú ideig volt részese az ellenzéknek, a rendszerellenes diákmozgalom tagja volt, az illegális Szolidaritás aktivistája. Emigrációban élt hosszú ideig Norvégiában. Ahol beszélgettünk, csehek is voltak a társaságban. Itt a visegrádi csoport – viccelődött, majd szomorúan hozzátette, hogy sajnos vannak, akik ki akarnak vezetni minket Európából. Gleichgewicht a politikai indulatok elszabadulását, a jobboldali verbális erőszakot látja Lengyelországban. Mindez őt az 1968. évi értelmiségellenes és antiszemita kampányra emlékezteti. Kaczynski is ilyen indulatokat kelt szerinte, amikor politikai ellenfeleit „lemmingeknek” nevezi.
A hatvanas férfi egyike a Demokráciavédelmi Bizottság (KOD) wroclawi gyűlései állandó felszólalóinak. A KOD-ról valaki azt mondja, hogy ez a lengyel polgárság, az új középosztály zendülése. Nem viseli el az új politikai hatalom durvaságát, Európa-ellenességét. Mona asszony szerint már az is ennek a lázadásnak a része volt, hogy megvonták a bizalmat a korábbi hatalmi elittől és nem szavaztak rájuk. Most viszont rájöttek, hogy kénytelenek ismét kimenni az utcára, mert Kaczynski az életformájukat, a gyerekeik iskoláztatását, a szabad utazásaikat, fejlődő életformájukat teszi kockára.
Dutkiewicz polgármesterről a legtöbb helyinek jó véleménye van. Például megvédték a helyi Teatr Polskit, amikor a kormány be akarta tiltani az Elfriede Jellinek osztrák Nobel-díjas műveiből összeállított avantgárd előadást. A város már régóta törekszik rá, hogy felkerüljön a kultúra európai, sőt világtérképére. Pályáztak világkiállítás rendezésére, és most elnyerték az Európa Kulturális Fővárosa címet. Program van bőven egész évre, a sznob ínyenceknek és a tömegrendezvények híveinek egyaránt.
 |
| Fotó: A szerző felvétele |
Ez utóbbihoz felhasználhatnak egy rendkívüli örökséget: hatalmas betonkupolájával túlélte a világháborút a Jubileumi Csarnok, amelyet – akkor még – Breslau városa a lipcsei csata százéves évfordulójára emeltetett. Ma is rendkívül impozánsan hat. A helyiek már nem titkolják el, hogy a város az előző évszázadokban Németország része volt, korábban a Habsburg Birodalomhoz tartozott. Kultúrája, épületei, templomai onnan erednek. Az egyetem falán ott van már azoknak a Nobel-díjas (német) tudósoknak az emléktáblája, akik itt dolgoztak vagy tanultak.
– Dutkiewicz a várost Nyugat felé nyitotta – mondja egy másik új ismerős, akivel egy galériában ismerkedtünk meg. Brókerként dolgozik, s úgy látja, hogy a város jól használja ki az EU-s pénzeket, az itteni fél tucat egyetem vonzerejét. Wroclaw nemcsak kulturális központ, de nemzetközi informatikai centrum is – büszkélkedik, felhozva, hogy az itteni Elwro gyár már a hatvanas években gyártott Odra márkájú komputereket. – És ebből lett az új ipar? – kérdem. Ám rögvest kiderül, hogy a gyárat a Siemens vette meg a kilencvenes években alkatrész-beszállítónak, aztán meg bezárta.
A városnak mára ismét 650 ezer lakosa van, annyi, mint nyolcvan éve, a háború előtt. Megdöbbentően sokáig tartott a demográfiai újjáépítés. A várost először Festung Breslauvá minősítették a nácik, és április végéig védték az „erődöt”. Közben százezrek menekültek parancsra Nyugatra.
A következő költözési parancs a lengyel hatóságoktól jött: a breslauiakat kiköltöztették és Németországba küldték a Jaltában Lengyelországnak ítélt nagyvárosból. „Visszaszerzett földek” – ez az egykor németek lakta terület neve. Ahová lengyeleket költöztettek, olyanokat, akiknek az ukrajnai Lvovból, Stanislawból, Stryjből vagy a litvániai Vilniusból (Wilno lengyelül) kellett elmenniük. Ők lettek a mai wroclawiak nagyszülei. Új ismerőseim között van, akinek a szülei Lvovból, a másiknak a régi Lengyelország délkeleti csücskéből, Podóliából vergődtek idáig. De jöttek a központi területekről is. Egy cukrászdában hallottam az alapító tulajdonos történetét, akinek a boltját a háború szétrombolta egy Varsó közeli kisvárosban, s azért jött ide, mert új életet akart kezdeni. Lánya szerint sokáig, évtizedekig nem hitte el, hogy ez a nagyváros lengyel marad.
Ez immár vitathatatlan. Ahogy az is, hogy ez az egyik legeurópaibb lengyel nagyváros. Az egykor a Hanzához tartozó kereskedő és iparosvárost jellegzetes épületei, de hangulata is azzá teszi. Csak ne legyen igazuk a pesszimistáknak, mert akkor a törpék újra fellázadnak.
