Nem eltévelyedett háziasszony a női politikus

Az Egyesült Királyságnak azóta sem volt női miniszterelnöke, s a legutóbbi, júniusi G8-csúcson is csupán egy női vezető – Angela Merkel német kancellár – képviselte a világ egyik gazdaságilag legfejlettebb országát. Globális szinten sokat változott azonban a helyzet,

a női politikusok a világ országainak többségében már nem számítanak eltévelyedett háziasszonyoknak.

Olyannyira nem, hogy jelenleg több mint húsz női elnök és kormányfő van – a tárcavezetőkről nem is beszélve – Chilétől Dél-Koreáig. Ha a világ összes parlamentjét nézzük, az ENSZ adatai szerint a női képviselők aránya mintegy 22 százalék, szemben a húsz évvel ezelőtti 11 százalékkal.

„Talán a Közel-Kelet és Észak-Afrika kivételével

ma már nem a gyengeség jele, ha nők vannak egy pártban.

Sőt, a pártok felismerték, hogy ezáltal kifejezetten progresszívnak, vonzónak tűnhetnek a választók szemében… lehet ebben valami ragályos is: ha egy párt azt látja, hogy egy riválisnak női jelöltje van, talán megfontolja ugyanezt, mert nem akar maradinak tűnni” – véli Farida Jalalzai, a témában több tanulmányt és könyvet publikáló politológus, példaként említve a legutóbbi chilei elnökválasztást. Sokak szerint a konzervatívok (UDI) harmadjára azért jelölték végül Evelyn Mattheit, hogy esélyük legyen a szocialisták jelöltje, Michelle Bachelet – a jelenlegi elnök – ellen. Hasonlókat mondanak az idei lengyel elnökválasztásról is, ahol egyesek szerint a népszerűségét vesztett baloldal a politikában tapasztalatlan, de csinos Magdalena Ogórekkel – hiába szerzett történészdoktorátust, a sajtóban csak többnyire Barbie-nak nevezték – próbálta vonzóvá tenni a Demokratikus Baloldali Szövetséget.

Cristina Fernandez de Kirchner argentin, Michelle Bachelet chilei és Dilma Rousseff brazil elnök Eliseo Fernandez / Reuters

Néhány évtizede azonban az elnökválasztási hajrá a politikai ambíciókkal rendelkező nők számára csak álom volt. A lapunknak nyilatkozó Jalalzai szerint az ugrásszerű növekedés a 90-es években kezdődött, annak ellenére, hogy

1960-ban Srí Lankán – akkor Ceylon – Sirimavo Bandaranaike személyében megválasztották a modern világ első női kormányfőjét.

A hatvanas években csupán két politikus követte őt, Indira Gandhi (1966-ban) Indiában és Golda Meir (1969) Izraelben. A 90-es években azonban jelentős változás állt be. „Részben a kvótarendszernek köszönhetően megnövekedett a női törvényhozók száma. Másfelől több országban is ekkorra omlottak össze a diktatúrák, s gyakran női aktivistákból lettek vezetők. Számos függetlenségi vagy demokratikus mozgalomnak voltak fontos női vezetői, akik aztán esélyt kaptak az új rendszerben” – mondja az amerikai Missouri St.-Louis Egyetem oktatója.

Ezek közül Latin-Amerika és Afrika több női elnököt és kormányfőt adott az elmúlt évtizedekben. Afrikában jelenleg a Közép-afrikai Köztársaságot és Libériát, Latin-Amerikában Chilét, Brazíliát és Argentínát vezetik nők. (Az ENSZ szerint a világon egyébként Ruandában a legmagasabb a nők száma a parlamentben, 63,8 százalék az arányuk az alsóházban.) Érdekes, hogy mindez annak ellenére alakult így, hogy a Világgazdasági Fórum által készített, nemek közötti egyenlőséget vizsgáló jelentés szerint e tekintetben ezek a régiók nem példaértékűek.

„Erre egyszerű a magyarázat:

éveken át azért kerültek nők a legmagasabb pozícióba, mert a férjük vagy az apjuk korábban elnök vagy kormányfő volt. Sokáig ez volt a trend,

és néhány kivételtől eltekintve Ázsiában még most is így van” – véli a szakértő. Elég csak az „elsőkre”, Gandhira, Bandaranaikére vagy Isabel Martínez de Perónra, Argentína első női elnökére gondolni.

A Nobel-békedíjas libériai államfő, Ellen Johnson Sirleaf. Afrikában még a gyengeség jele Francois Lenoir / Reuters

Jalalzai elismeri, hogy a trend némileg változott, ám csak módjával. „Latin-Amerikában a női vezetők gyakran a nagy népszerűségnek örvendő, leköszönő elnökök választottjai. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem demokratikus választások útján nyernek. De nagy a különbség aközött, hogy valaki a »semmiből« tűnik fel, vagy mondjuk Luiz Ignacio Lula da Silva (Brazília korábbi munkáspárti elnöke)mutat rá... Az emberek szeretik, ha egy platformon belül folytonosság van” – mondja Jalalzai, akinek augusztusban jelenik meg legújabb, latin-amerikai elnöknőkről írott könyve az Egyesült Államokban. Hozzáteszi azért, hogy természetesen férfiaknál ugyanúgy szerepet játszhat a rokoni kötődés vagy a „kiválasztottság”, ám arányaiban gyakrabban fordul elő a nők esetében.

Cristina Fernández de Kirchner esetében mindkét „trend” szerepet játszott, hiszen férje, Néstor Kirchner 2007-ig Argentína elnöke volt (2010-ben hunyt el), utána felesége – aki a politikai életben is társa volt – került az elnöki székbe.

„Akkoriban azt mondták, hogy egyedül képtelen lesz megbirkózni a feladattal. Ehhez képest most az ellenkezőjéért kritizálják. A Noticias nevű lapban a minap megjelent egy karikatúra Cristináról, amelyen azt sejtetik, hogy épp maszturbál. A skicc azt sugallja, hogy visszaél a hatalmával. Nehéz egy hatalmat gyakorló nőnek pozitívan kijönnie a dologból: vagy azt feltételezik, hogy nőként nem tud majd kormányozni, vagy azt, hogy visszaél a hatalmával”

– mondja a Népszabadságnak Buenos Airesből Laura Masson szociálantropológus, akinek a nők politikai részvétele a szakterülete.Mint mondja, az emberek gyakran a politikai ellenérzésüket „csomagolják” szexizmusba, „ez az egyik legkézenfekvőbb támadási felület”.

Nincs két egyforma történet. Angela Merkel német kancellár Barack Obama amerikai elnökkel Michael Kappeler / Reuters

A szakértő szerint Argentínában a 70-es évek feminista mozgalmai, majd az egyetemi női csoportok és civil szervezetek indítottak útjukra egy lassú kulturális változást, amelyet egyesek még mindig nehezen emésztenek meg. Fernández még a nyelvtant illetően is megosztotta az embereket: elnöknek (presidente) vagy elnöknőnek (presidenta) nevezzék-e? Masson szerint sokan visszautasítják az elnöknő megnevezést, mivel annak spanyol megfelelője nem létezik a szótár szerint. „Hihetetlen, hogy a nemeket érintő kérdésekben milyen nagy az ellenállás a nyelvtanban. Bezzeg amikor az internetes keresés szinonimája lett a guglizás (googlear), senki nem botránkozott meg, és nem ágált ellene csak azért, mert nem szerepel a szótárban” – mondja Masson, rámutatva, hogy a konzervatív sajtó elnökként utal a peronista Kirchnerre, míg a liberális elnöknőként.

De vajon fontos-e hangsúlyozni, hogy nő a vezető – akár nyelvtanban, akár tágabb kontextusban –, vagy nemtől függetlenül a kormányzásra és az intézkedésekre kell koncentrálni? Jalalzai szerint nem szabad úgy tenni, mintha ez nem számítana. „Azért fontos, mert rávilágít azokra az akadályokra, amelyekkel sok nőnek még manapság is meg kell küzdenie. Csakúgy, mint a férfiakkal és nőkkel szembeni teljesen eltérő elvárásokra. A pozitív példák miatt is fontos erről beszélni. Egyes nők úgy érezhetik, hogy ha mondjuk Dánia miniszterelnökének sikerült elérnie idáig (Helle Thorning-Schmidt a múlt hónapban köszönt le), akkor nekik is fog” – véli Jalalzai. De hogy mégis mit és hogyan hangsúlyoznak ki egy női vezetőn, nem mindegy. Erről a rendkívül sokat támadott Julia Gillard ausztrál munkáspárti exkormányfő tudna csak mesélni. Távozása után elpanaszolta, hogy gyakran érték szexista támadások,

főként, mert nem titkolta, hogy nem akar gyermeket.

Az egyik legbotrányosabb támadás 2013 nyarán érte. A queenslandi Liberális Nemzeti Párt (LNP) vacsorát adott a támogatóinak, ám amikor a vendégek kezükbe vették az étlapot, percekig emésztették az előételt. „Julia Gillard, Kentucky sült fürj – avagy kis mell, hatalmas comb” – ajánlotta az LNP.

Julia Gillard volt ausztrál miniszterelnök. Rengeteg szexista és hímsoviniszta támadás érte a hivatali ideje alatt Dan Himbrechts / Reuters

Talán mégsem tettünk meg olyan hosszú utat Ádám és Éva óta.