Észak-Koreáról írni talán mindennél nehezebb. Pak Jamni használja az „információs blokád” fogalmát, amelyről kétfajta értelemben szól. Egyfelől az állam megakadályozza, hogy polgárai valós ismereteket szerezhessenek a külvilágról. Másfelől ebbe az országba külföldi számára majdnem lehetetlen a bejutás. A legnevesebb amerikai lapoknak dolgozó Blaine Harden szerint erre újságíróként esély sincs, noha ő megjárta Etiópiát, Kongót, Burmát és a délszláv háborúk poklát, ami szolgálhatna összehasonlítási alapként, ám valójában mégsem. Nem véletlen, hogy a magyar szerző könyvét nem számolva, a fennmaradó négy kötetből három egy-egy Észak-Koreából menekült visszaemlékezése. A negyediket az Egyesült Államokból odaérkező, dél-koreai származású angoltanár, Suki Kim írta féléves phenjani tartózkodásának élményeiről. (Egyházi szervezet tagjának álcázva jutott be az ország egyetlen egyetemére oktatónak.)
Az Észak-Koreára használt remetebirodalom kifejezés nem többértelmű. Jelentése egyszerre foglalja magába a világ országaival szinte minden kapcsolatot megszakító állam önmagáról megalkotott képét, és azt, hogy a huszonhárommilliós országból legálisan nem utazhat ki senki. A hatalom célja régóta nyilvánvaló: a népet és az országot hermetikusan lezárni a külvilágtól. Ezzel szorosan összefügg, hogy az országról szerzett tudásunk hiányos és bizonytalan, noha ennek az információhiányos állapotnak az oldásában sokat segítenek az onnan elmenekültek könyves beszámolói. A Kim Ir Szen alapította phenjani, európai fogalmaink szerint sztálini diktatúra (sokak szerint ezen is túltesz) közel hét évtizede egzisztál, és ellentétben más egykori szocialista országokkal, az elnyomás mértéke jottányit sem csökkent. Éppen ellenkezőleg.
Számokba fojtva
A dinasztiaalapító politikus kirobbantotta koreai háborúban hárommillióan haltak meg, az országban évtizedek óta zajló tisztogatásoknak a becslések szerint 1,6 millióan estek áldozatul, ebben a pillanatban is legkevesebb százhúszezer politikai fogoly raboskodik az ottani hat munkatábor egyikében. A legnagyobb, az 50-szer 40 kilométer kiterjedésű alapterülete meghaladja Berlinét. Az ázsiai országban kétszer olyan hosszú ideje működnek a büntetőtáborok, mint az egykori szovjetunióbeli gulágok. A Menekülés a 14-es táborból című könyv több szempontból kivételes mű. Az 1990-es évek óta közel háromszázezren menekültek el az országból, de közülük a könyvbeli Szin az egyetlen, aki az egyik munkatáborban született. A phenjani vezetés a büntetőtáborok létét is tagadja, de a vádak tisztázása érdekében külföldi megfigyelőket nem fogad.
Joggal merül fel a kérdés: hogyan lehet megszökni a légmentesen lezárt határok mögül, egy olyan országból, amely a végletekig militarizált? A válasz egészen banális. A mindenütt jelenlévő korrupciónak köszönhetően. Kína irányába földrajzilag akadálytalan az út (egyetlen sekély folyó a határ), amit a határőröknek adott pénz még átjárhatóbbá tesz. Noha a kötetek visszaemlékezői kivétel nélkül fiatalok, mondandójukból egyértelművé válik, hogy az észak-koreai állam gazdaságilag az 1990-es évek elején megroppant, részben a Szovjetunió elmaradó olaj-, gáz- és műtrágyaszállításai, részben a Kínával folytatott kereskedelem zsugorodása miatt. A hazugságot, ha nem is avatták világrenddé, de az ország működése nagyjából erre épül.
Az önmagát a világ egyik legfejlettebb országának nevező Phenjan sem elegendő mennyiségű rizst, sem áramot nem képes termelni. A magyarul frissen megjelent kötetek a szemtanúk hitelességével írták le az országot 1994-től sújtó éhínséget, amelynek akár egymillió áldozata is lehetett. Észak-Korea önellátásra rendezkedett be, és akkor sem vásárolt külföldről élelmiszert, amikor ez az állam legelemibb kötelessége lett volna. A tömeges éhínséget „kemény menetelésnek” nevezte a politika. A régi kifejezés újrahasznosítása a valótlanság nyelvi lenyomatává vált. Dél-Korea hiába küldött segélyszállítmányokat, ezek a katonai raktárak mélyén tűntek el.
A legkritikusabb évek Kim Ir Szen 1994-es halála után köszöntöttek az országra, amikor a termés jelentős részét hol a szárazság, hol az árvizek vitték el. A teljes képhez tartozik, hogy az ország területének csak 16 százaléka termőföld. Az elmaradó orosz műtrágyaszállításokat az emberi széklet összegyűjtésével igyekeztek pótolni. A családoknak mennyiségi kvótákat kellett teljesíteniük. Az utcákon az éhségtől ténfergő és hallucináló emberek tömegéről szólnak a visszaemlékezések, amelyek csúcspontján az apja örökébe lépő Kim Dzsong Il a napi háromszori étkezés helyett a kétszerit ajánlotta népének. Az élni akartam szerzőjétől, Pak Jamnitól tudjuk, hogy fakérget, rügyeket, rovarokat ettek az emberek, és ezek közül a szöcske ínyencségnek számított.
Az élet iskolája
A társadalom egész testét átszövi a titkosrendőrség és a besúgóhálózat ténykedése. A szülők védekezésképpen többnyire semmiről nem beszélgetnek gyerekeik előtt, nehogy azok elszólják magukat az iskolában. Ellenkező esetben a következmények beláthatatlanok. Egy 1972-ben született törvény szerint – az alapelvet Kim Ir Szen fektette le – „Az osztályellenséget, bárki legyen is az, harmadíziglen kell kiirtani.”
Mindez két dolgot jelez. A diktatúra elnyomó jellege az idő múlásával fokozódik, és a megtorlás mértéke túltesz a náci és a bolsevik gyakorlaton. A munkatábor iskolájában a tanár a diákok szeme láttára mutatópálcával addig ütötte egy kislány fejét, amíg az véresen a betonpadlóra zuhant. Másnap meghalt. A tanárt nem vonták felelősségre. Az iskolai dalok többsége a két Korea egyesítéséről szól, miközben azt az alapvető tényt elhallgatják az ország lakói elől, hogy a félszigetet megosztó háborút 1950-ben nem a déliek robbantották ki, hanem Sztálin és Mao vonakodó jóváhagyásával Kim Ir Szen.
A militáns szemlélet uralkodásáról sokat elmond, hogy a néhai vezető hatvanadik születésnapját, 1972-ben Szöulban szerették volna megünnepelni. Legalábbis a phenjani propaganda ezt terjesztette, minden alap nélkül. A mindennapokról és a matematikaoktatásról mindennél többet elárul egy második osztályos, alapszintű feladat: „Ha megölsz egy amerikai korcsot, elvtársad pedig megöl kettőt, hány halott amerikai korcsot kapsz eredményül?” Ha ilyen a phenjani szóhasználat a matematikakönyvben, milyen lehet azon kívül?
Működésképtelenség
A kötelező sorkatonai szolgálat tizenhét éves korban kezdődik és tíz évig tart. Az országban uralkodó kasztrendszer miatt ez a felső osztályra nem feltétlenül érvényes, miközben az állam éves költségvetésének közel 35 százalékát költi a hadsereg fenntartására és fejlesztésére. Az 1960–1970-es évek mára „aranykornak” számítanak Észak-Koreában, az akkori viszonylagos ellátottság áll szemben az elmúlt két évtized koldusszegénységével. Az energiahordozók és nyersanyagok hiánya miatt a gyárak és üzemek többsége nem termel, az áramszolgáltatás annyira akadozik, hogy a tévére és rádióra épülő propaganda – e könyvek tanúsága szerint – el sem jut az emberekhez. A phenjani elit életszínvonala nem éri el a dél-koreai átlagember nívóját, ami a termelési rendszerek hatékonyságáról mond el mindennél többet, bár magyarként ezt már a korábban kettéosztott Németország kapcsán sokszor végigzongoráztuk.
A phenjani döntéshozókat nem érdekli a lakosság életszínvonala és ellátási gondjai – idézte Andrej Lankov orosz Korea-kutatót könyvében Csoma Mózes, ami nemcsak azt jelenti, hogy gazdasági büntetőintézkedésekkel nem lehet nyomást gyakorolni az országra, hanem azt is, hogy a vezetés a politikai legitimációját a hadseregre, a rendőrségre és a titkosszolgálatra építi. A működésképtelenség ezért lehet még egy ideig működőképes a remeteállamban, ahol hiába a legszigorúbb határzár, az országban történtekről egyre többet lehet tudni. Az előbb említett könyvek szerzői ehhez nem kevéssel járultak hozzá.
