Ezt azonban a németek nem engedték, így sokakat internálótáborokba vittek e szerbek közül. Emiatt is lett nagyon éles konfliktusok forrása, hogy kié a ház, kié a föld. Balaton Etelka arra emlékszik, hogy az egyik falusi magyar elöljáró ’41 őszén kikocsizott a község földjére, hogy lehet-e már törni a kukoricát. A csetnikek előbújtak a rejtekhelyükről, az idős embert szögesdróttal összekötözték, kivágtak száraz, leveles kukoricát, kupacot raktak belőle, ráfektették, és elevenen megégették. Az is akkoriban történt, hogy a kisbírót agyonütötték, és a biciklijével együtt elásták.
– Egy másik alkalommal a magyar határvadászok mentek őrködni a Tiszához, amikor egy bolt ablakából elkezdtek lövöldözni rájuk a szerbek. Ők meg behajítottak egy kézigránátot az ablakon. Mindenki meghalt, aki ott volt, csak egy partizán nő maradt élve, úgy, hogy beleállt a vödörbe, és leereszkedett a kútba. Ilyen dolgok miatt muszáj volt már egy kicsit megfélemlíteni a szerbeket.
Összefogdosták őket, becsukták egy magtárba, de kezdtek kimászni a tetőn, hogy elmeneküljenek. Persze lelövöldözték mindegyiket. Balaton Etelka szerint Csúrogon már akkor csúnya dolgok történtek, amikor a magyar honvédek a Délvidék visszacsatolásakor, 1941 áprilisában bevonultak a faluba.
– Mindenki, aki magyarnak érezte magát, örült, ujjongott. A szerb templom tornyában viszont volt egy golyószóró, azzal lőttek ránk. Elrontották az örömünket, szaladtunk mindenfelé, mint a csirkék. Három szerb pap volt akkor Csúrogon, egy nagyon öreg, egy középkorú meg egy fiatal.
A magyar parancsnok kérdezte tőlük, hol van a templom kulcsa. Mindegyik azt mondta, hogy a másiknál van. Amikor visszaértek az idős paphoz, a tiszt rákiabált: Ne hazudj, nálad van a kulcs! Elkapta a grabancát és megrázta. Ott volt a lánya, egy 30 éves nő, felugrott, és teljes erőből pofon vágta a százados urat. A tiszt ekkor elővette a pisztolyát, és agyonlőtte. Másnap a papot is kihajtották az iskola falához, és fejbe lőtték őt is.
Elröpült három esztendő, Németország oldalán Magyarország elvesztette a háborút. A magyar hadsereg kivonult a Délvidékről, jöttek vele azok is, akik az anyaországból költöztek oda, hogy valami fontos funkciót töltsenek be a megszálló hatóságoknál. A délvidéki magyarok nem tudtak hová menni, a polgári érzelmű szerbekkel együtt rettegve várták, hogy megérkezzenek a kommunista partizánok. Etelka néni úgy hallotta, a helyi szerbek már előre elkészítették a piros cédulákat, hogy ráragasszák a kapukra: hol laknak magyarok, kit kell elvinni. Kezdetnek három napig kijárási tilalom volt; akit megláttak az utcán, figyelmeztetés nélkül agyonlőtték. Borzalmas hideg tél volt, a fatolvajok estek elsőként áldozatul.
Aztán jött a többi. Etelka néninek összesen 13 hozzátartozóját ölték meg a partizánok, köztük az apját, a nagybátyját, a nagynénjét és a legidősebb bátyját. Utóbbi tartalékos katona volt a magyar hadseregben. Nekik, amint hazatértek, jelentkezniük kellett a partizánok elöljáróságán. Három fiútestvére Magyarországon maradt – de a legidősebb nem akarta magára hagyni a feleségét és a négy gyerekét. Elment jelentkezni – soha többé nem látták. Etelka néni egyetlen rokont tud, aki élve kijött a községházáról. Pali nevű sógorát kihozta egy szerb, akit viszont ’42-ben az akkor a partizánok elleni védekezésül felállított magyar nemzetőrségben szolgáló Pali sógor mentett meg.
Amikor a szerbeket szedték össze a magyarok, szólt neki, hogy bújj el, mert estére jönnek érted. A férfiak jó részét – hogy pontosan mennyit, azt máig nem sikerült meghatározni – meggyilkolták, a nőket és gyerekeket pedig éjszaka gyalog áthajtották a járeki haláltáborba. Ez egy kiürített sváb falu volt, odakerültek az 1942-es magyar razzia által leginkább érintett három településről, Zsablyáról, Mozsorról és Csúrogról elűzöttek.
– Volt olyan nap, hogy negyvenen is meghaltak. Főleg a gyerekek hullottak, mint a legyek. Reggelente követelték szegények: kérek, anyuka, tejet! Azok meg csak könnyet tudtak adni, nem tejet. Kukoricalisztet ettek a felnőttek, de a gyerekek gyomra nem bírta. Volt, amelyik még szopott volna, de nem volt mit. Vér jött az édesanyjuk melléből, nem tej. Sokszor még ma is fölébredek éjjelente, és a szemem előtt lepereg ez a sok szörnyűség.
Izsák Viktória kilencéves volt 1944 őszén, amikor napokon át hordta az ételt az apjának, meg a nagyapjának, akiket a partizánok becsuktak a mozsori községháza pincéjébe. Sokan voltak ott már, mindenki a gyerekekkel küldte az ételt. Az asszonyok nem mertek menni, nehogy őket is ott fogják. Aztán a kis Viktória édesapját és nagyapját agyonverték, a nőket és gyerekeket pedig elvitték a járeki táborba.
|
Izsák Viktória
Teknős Miklós / Népszabadság |
– Jóban voltunk a szomszéd szerbekkel. Mielőtt elindultunk Járekra, áthordtuk hozzájuk a kis motyónkat, hogy ha még találkozunk az életben, akkor majd visszaadják – mesélte a szintén Telecskára került idős asszony. – A húgom meg az anyám megkereste őket évekkel később, de nem adtak vissza semmit.
Amikor behajtották őket a községházára, mindenkitől elszedtek minden értéket.
– A függőm nehezen jött ki a fülemből, az egyik partizán nő segített a másiknak kirángatni, közben a nyakamon felejtették a láncomat. Aztán a járeki táborban kiálltak az udvarra egy géppisztollyal, hogy akinél maradt valami, az adja oda, mert agyonlőnek, ha ők találják meg. Akkor én megfogtam a kis láncomat, és odaadtam.
Izsák Viktória is rokonokhoz került Telecskára, ott élte le az élete nagy részét.
Balogh József csak kétéves múlt, amikor megölték az apját és a nagyapját. Semmire nem emlékszik Csúrogból, a járeki táborból. Az első emlékei arról szólnak, hogy – már Telecskán – az édesanyja egyedül neveli a négy gyereket. Napszámra járt, nyáron a cséplőgéphez, máskor a házakhoz. Egy tanyán laktak, este 11-kor ért haza, főzött, mosott, hajnali háromkor már indulni kellett vissza.
Amikor elkezdték emlegetni, hogy készül a vagyon-visszaszármaztatási törvény, Balogh József próbálta meg a legtöbbet, hogy kapjon a beígért és immár törvény által is szavatolt kárpótlásból. Fogadott ügyvédet, megpróbálta felkutatni a szükséges dokumentumokat. Születési anyakönyvi kivonatot még csak talált a meggyilkolt rokonokról – de kellene a halotti bizonyítvány is. Azt pedig nem találtak. Izsák Viktóriának azt mondták a hivatalban: vissza kellett volna menni, és bejelenteni a helyi hatóságnak, hogy meghalt az apja és a nagyapja.
|
Balogh József
Teknős Miklós / Népszabadság |
– Nem meghaltak azok, hanem agyonverték őket! Azok után, ahogy elkergettek a faluból, ki mert volna visszamenni, hogy ezt bejelentse –azoknak, akik meggyilkolták őket? A Telecskára került túlélők és a leszármazottaik közül többen komoly összeget költöttek már a reménybeli kárpótlásra, ügyvédekre, okiratokra, hogy bebizonyítsák, meggyilkolt őseik nem voltak háborús bűnösök. Mindeddig eredmény nélkül.
– Én nem fizetek többé egy fél parát sem – mondta Izsák Viktória.
– Láttam a tévében, hogy Csúrogon csináltak emlékhelyet az áldozatoknak. De Mozsoron, az én szülőfalumban még emlékhely sincsen. Ott is a dögkútba dobálták be a holttesteket. Azt sem tudjuk, ott vannak-e még. Korábban hallottuk, hogy elvitték onnan a csontokat, és elégették, hogy soha ne derüljön ki, hányan voltak. Mindennek megvan a maga ideje. Ha hetven évig nem vihettem egy szál virágot az édesapámra, akkor ezután már megleszek anélkül.
