Aki nem akar menekülők ügyében eljárni, az ne adjon vízumot se szírnek, se afgánnak, se szomáliainak, mert ha igen, akkor ő lesz kénytelen az ügyét elbírálni!
Ha tehát egy ukrán állampolgárnak Magyarország vízumot ad, de ő Németországban folyamodik oltalomért, Németország igényelheti, hogy Magyarország vegye vissza és bírálja el az ügyet.
Ha menekült, adjon neki tartózkodási engedélyt és integrálja. Családi kapcsolat vagy a jelenlétet lehetővé engedély hiányában lép be a harmadik elv, amely szerint annak az államnak kell eljárnia, amelynek a határán keresztül a menekülő irregulárisan az EU területére lépett.
A gyakorlatban természetesen ez a szabály érvényesül leggyakrabban.
Mitől embertelen ez a rendszer? Attól, hogy semmibe veszi a menekülő szándékát.
Hiába beszéli az általa választott célország nyelvét, hiába vannak ott barátai, „normális” migráns rokonai, hiába élt ott korábban – mint a koszovóiak közül nagyon sokan Németországban –, a kíméletlen dublini rendszer szerint vissza kell térnie oda, ahol a külső határt átlépte.
Ebből először Görögországban támadt nagy baj. A török–görög határon bezúdult ezrekkel nem tudott (és nem is nagyon akart) mit kezdeni a görög menekültügyi rendszer. A kérelmezők többsége hajléktalanná vált, ha pedig elkapták, amikor irregulárisan tovább akart utazni, akkor embertelen körülmények között fogva tartották. Ennek ellenére a gazdag központi államok ragaszkodtak ahhoz, hogy Görögország vegye vissza a rajta keresztül érkezetteket.
|
Ki dönthet mindenki más nevében?
Alessandro Bianchi / Reuters |
2011-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságánál betelt a pohár, nemcsak azt mondta ki, hogy Görögországban a menedékkérőkkel embertelenül bánnak, hanem azt is, hogy Belgiumnak ezt tudnia kell, ezért a dublini rendelet alapján nem küldhet vissza oda senkit. 2011 végén az Egyesült Királyság és Írország kérdésére válaszolva immár az Európai Unió luxembourgi bírósága is kimondta, hogy „ellentétes az uniós joggal egy olyan megdönthetetlen vélelem alkalmazása, amely szerint (a dublini rendelet – N. B.) felelősként meghatározott tagállam tiszteletben tartja az európai uniós alapvető jogokat.”
A tagállamok kötelessége, hogy a dublini rendelet alapján ne küldjék vissza a kérelmezőt egy másik tagállamba, „ha tudomással kell bírniuk arról, hogy a felelős tagállamban a menekültügyi eljárást és a menedékkérők befogadásának feltételeit illetően tapasztalható rendszeres zavarok miatt alapos okkal feltételezhető, hogy a kérelmező e rendelkezés értelmében embertelen vagy megalázó bánásmód tényleges veszélyének lesz kitéve.”
E két ítélet porba döntötte az uniós menekültjog (és vele az uniós jogbiztonság) alapjait, hiszen lényegében azt mondta ki, a tagállamok nem bízhatnak egymásban, minden egyes ügyben konkrétan vizsgálniuk kell, hogy a többi tagállam teljesíti-e a kötelezettségeit.
A menekülőket „embertelen bánásmóddal fenyegetőnek tűnő” országok sorába Bulgária, Olaszország és Málta mellett Magyarország is beletartozik. Magyarország megítélése hullámzó. A Lokpo és Touré-ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta, hogy a két kérelmező fogva tartása önkényes volt.
2014 júliusában a Mohamadi vs. Ausztria-ügyben viszont úgy foglalt állást a strasbourgi testület, hogy a magyar bánásmód nem volt annyira embertelen és megalázó, hogy megakadályozza az afgán fiatalkorú visszatoloncolását a dublini rendelet alapján Magyarországra. Míg Strasbourg többször is az ítéletet megelőzően (az elmarasztalást elhárítandó?!) bevezetett enyhítő szabályokra hivatkozva tartózkodott az embertelen bánásmód megállapításától, Ausztria, Franciaország és Németország nemzeti bíróságai rosszabbnak látták a helyzetet, és az elmúlt években többször megakadályozták személyek átadását Magyarországnak, tekintettel az itt uralkodó embertelen fogva tartási körülményekre.
A düsseldorfi közigazgatási bíróság 2015. január 7-én meghozott végzése például megtiltotta egy Szerbiából Magyarországra belépett, majd Németországba továbbutazott menedékkérő visszaküldését, mivel Magyarországon fennáll az embertelen vagy megalázó bánásmód kockázata. A bíróság végzése rámutatott a menedékjogi őrizet önkényességére és az érdemi jogorvoslati lehetőség hiányára.
A dublini rendszer nemcsak embertelen, hanem igazságtalan is, hiszen leggyakrabban a külső határok mentén fekvő országokra hárítja az ügyek elbírálásának feladatát.
A rendszer nemcsak igazságtalan, de értelmetlen is. 2014-ben Magyarországon több mint 44 ezer fő folyamodott menekültstátuszért. Közülük minimum 35 ezren továbbutaztak. Mégis, mindössze közel nyolcezer érdemi megkeresés érkezett visszaküldésüket kérvén, és ténylegesen 827 embert vettünk át, hogy az érdemi eljárást lefolytassuk. Ugyanebben az évben Magyarország 89 embert utaztatott ki a dublini rendelet alapján más országba. A dublini rendszer tehát csupán a menedékkérők néhány százalékát „helyezi át” másik államba.
|
Tengeren hánykolódó menekültek Málta partjainál. Áthárítják a terheket
Darrin Zammit Lupi / Reuters |
Gyakran – például Németország esetében – több ezer embert utaztatnak, de a nettó „nyereség” csak néhány százzal kevesebb kérelem, ráadásul a kérelmező bizonytalan státusza hónapokkal meghosszabbodik, hiszen amíg az elbírálásáért felelős államba el nem jut, a kérelmével senki nem foglalkozik. A menekülő, ha nem akar a peremállamba visszakerülni, inkább nem kérelmez ott, ahol amúgy védelmet kaphatna. Ehelyett az illegalitást „választja”, mert az is jobb, mint egy szabályos eljárás és a röghözkötöttség Bulgáriában, Görögországban vagy Magyarországon.
Ha a dublini rendszer nem az igazságos tehermegosztás, hanem a teheráthárítás (amúgy alkalmatlan) eszköze, akkor hol van a tagállamok közötti szolidaritás? Hol? A 2014-től működő Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alapban, amelyből Magyarország mintegy hétmilliárd forintot garantáltan meg fog kapni a 2020-ig terjedő időszakban. Ezen felül a különösen nagyszámú érkezőre tekintettel az EU tavaly rendkívüli támogatást is nyújtott mintegy 360 millió forint értékben. Az érdemi együttműködés eszköze még a Máltán 2011 óta működő Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal, amely információcserét és képzést biztosít, valamint menekültügyi támogató csoportokat küld a különösen nagy terhelésnek kitett tagállamokba.
Mindent összevetve, az EU nem áll készen sem egy egységes európai menedékjogi térség működtetésére, sem az Európán kívüli feszültségek (Libanonban 1,2 millió, Törökországban legalább kétmillió szíriai menekült él) érdemi enyhítésére százezres nagyságrendű befogadással.
S ha az európai kép borongós, akkor a hazai éjsötét: folyik az idegenellenes hecckampány, barbárok érvelnek valamennyi menekülő jogsértő fogva tartása mellett. Aki így beszél, homokba dugja a fejét, nem veszi tudomásul, hogy ami eleinkkel megtörténhetett 1956-ban, déli szomszédainkkal 1991–1995-ben, keleti szomszédainkkal napjainkban, az ellen senkinek nincs csodafegyvere. S ha az emberséget és a szolidaritást elvetjük, még védtelenebbé válunk.
