A kutatóintézet olyan személyiségeket hívott meg a bírálóbizottságba, mint Lord (Nigel) Lawson, a Thatcher-kormány pénzügyminisztere, David Starkey, a gyakorta ellentmondásos nézeteket valló alkotmánytörténész vagy Gisela Stuart, német származású munkáspárti parlamenti képviselő.
Az unió és London kapcsolatáról, az esetleges kilépésről a brit politikai közéletben élénk vita folyik. David Cameron kormányfő ígéretet tett rá, hogy ha újraválasztják, akkor 2017 végéig népszavazást ír ki a kérdésről. Az első díjat egy brit diplomata munkája kapta. Iain Mansfield az Egyesült Királyság manilai nagykövetségén – igazgatói beosztásban – a kereskedelmi és befektetési kapcsolatok ösztönzéséért felelős.
Nem meglepő: a harmincéves diplomata főnökei már a jelentkezését is összeegyeztethetetlennek tartják a beszédes nevű, a kilépésre utaló Brexit-díjra. Hiszen például az indonéz befektetők előtt éppen a brit EU-tagságot és az európai piac méreteit emeli ki az egyik legfontosabb vonzerőként.
A Népszabadság tudósítója interjút kért Mansfieldtől, de a kérést udvariasan elhárították, hozzátéve: a külügyminisztérium letiltotta Mansfield már korábban megszervezett szerepléseit is. A The Times pénteki számának Napló rovata pedig tudni véli, hogy William Hague, a diplomácia vezetője „fel van háborodva”. Szerencsétlennek tartja, hogy „az európai parlamenti választási kampány előestéjén egy köztisztviselőt jutalmazzanak az EU-ból való kilépésre vonatkozó javaslataiért”.
Az elnémított külügyér az elmúlt két napban „kiiratkozott” a Twitter-mikroblogról, és szünetelteti személyes honlapját is. A kormány egyik szóvivője hangsúlyozta: a diplomata magánemberként pályázott a díjra, és időközben visszatért munkahelyére, hacsak – ahogy már viccelődnek is rajta – „nem tart éppen egy vonaton Szibéria felé”.
Mansfield úgy látja, az unióból történő távozás felgyorsítaná a kereskedelmi kapcsolatok hangsúlyának áthelyeződését az Európai Unióról a feltörekvő piacokra, ahol a világ növekedése amúgy is koncentrálódik. A szabályozási rendszer inkább üzletbaráttá válna, a londoni Citynek pedig kevésbé kellene tartania az európai intézmények beavatkozásától.
Mindez előnyösen hatna a versenyképességre, és kompenzálná az EU-piacokhoz való kisebb hozzáférést. A díjnyertes következtetése szerint az EU-ból való esetleges kilépés sokkal inkább politikai,mint gazdasági döntés. A kilátásokat a kanadai példával érzékeltette: a britnél kisebb gazdaság is jól boldogul az USA mellett.
Mansfield szerény 1,1 százalékra, 1,3 milliárd fontra teszi a visszavonulásból eredő GDP-gyarapodást. A legrosszabb forgatókönyv szerint viszont a gazdaság 2,6 GDP-százalékról is lemondhat. A dolgozat nem érvel amaradás vagy a távozásmellett, de biztosít afelől, van „nyitott, sikeres, széles nemzetközi együttműködésen alapuló” élet az EU után is.
