Életveszélyes a szabad szó

Ám mintha a Kamalov-gyilkosság fordulatot hozott volna. Szvisztunova szerint furcsamód néhányan még keményebbek lettek, és a fenyegetések ellenére is hiszik, hogy győzni tudnak, és rá tudják venni a dagesztáni vezetést, hogy ne csak az elkövetőket kerítse kézre, hanem a felbujtókat is.

Szvetlana Szvisztunova

„A filmnek és a szemináriumainknak köszönhetően már kevésbé érzik magukat elszigetelve, de még több pszichológiai és szakmai támogatásra lenne szükségük" mondja a rendező, akinek „A szó és a töltény" című filmjét Oroszországban egyetlen televízió sem mutatta be; igaz, az interneten elérhető. Mi Brüsszelben láttuk, ott beszélgettünk a filmessel és kollégájával, Nagyezsda Azsgikhinával.

„Alapvetően a dagesztáni média színes és szabad, csak éppen sokan belehalnak" – mondja keserűen Szvisztunova. Azsgikhina azzal folytatja: minden orosz régióban más a helyzet, a különbségek nagyobbak, mint az Európai Unió tagállamai között. Csecsenföldön például nincs sajtószabadság, mert olyan erős az elnyomás, hogy aki független újságíró akar lenni, inkább Moszkvába megy, és ott ír hazájáról valamilyen alternatív kiadványban.

Pénz vagy függetlenség?

Azsgikhina, az Orosz Újságírók Szervezetének titkára szerint egy orosz újságíró számtalan lehetőség közül választhat, amikor állást keres – különösen Moszkvában. Csak azt kell végiggondolnia, hogy mennyit akar keresni, és ezért mekkora szakmai kompromisszumot hajlandó kötni. „Ha úgy döntesz, hogy az elveidet követed, akkor elég alacsony lesz a fizetésed" – mondja. Hiszen a gazdasági válság és az Oroszország elleni szankciók miatt egyre kevesebb pénz van a médiában. „Van két országos ellenzéki lap, a Novaja Gazeta és a Novaja Izvesztyija, és vannak félellenzéki, kicsit függetlenebb lapok, mint a Vedomosztyi.

Nagyezsda Azsgikhina

Lehet válogatni, nem olyan homogén a kép, mint a szovjet időkben. De ha valakinek családja meg lakáshitele van, olyan céghez kell mennie, ahol rendes fizetést adnak, de abból egyre kevesebb van" – magyarázza Azsgikhina. Ma már a korábban jól fizető, „fényes papíros" divat- és üzleti magazinok sem fizetnek jól, mert a külföldi tulajdonrészt szabályozó új törvények miatt rosszabbul megy nekik.

Ha valaki a függetlenséget keresi, nem elég csak a kormánytól távol tartania magát. „Egy magánkézben lévő médium néha undorítóbban szolgálja a tulajdonos oligarcha érdekeit, mint egy kormánylap" – mondja Azsgikhina, aki szerint egy-egy Kreml-hű lap bizonyos témákban lehet minőségi és nyújthat egyfajta szabadságot az újságíróknak. Aki nem Moszkvában keres állást, az még több független tévé, internetes újság vagy hírügynökség közül választhat, igaz, ezekből nincs elég. Sokan pedig úgy döntenek, saját internetes oldalt indítanak, esetleg „civil" állást vállalnak, hogy tudják fizetni a számlákat, és esténként a blogjukban mondják el a politikai véleményüket.

Ám a vágyott munkahely megszerzése sem jelenti, hogy vége a gondoknak. „A következő pofon a szerkesztőktől jön, akik esetleg egyszerűen leállítanak a témáról, amin dolgozol, mert kiderül, hogy üzlettársuk, akiről oknyomzó cikket írsz. Megfenyegethetnek azok is, akiknek az ügyei­ben kutakodsz. Ez nem jelenti, hogy bántalmazni is fognak, de pszichológiai nyomást gyakorolnak rád, és ezért itt sok újságíró meg is áll. Az orosz újságírók nyolcvan százaléka nő, őket gyakran fenyegetik nemi erőszakkal. A nyomásgyakorlás eszköze a cikk megjelenése után indított per is. Persze fizikai bántalmazásra is van példa" – mondja.

A rendőrség nem foglalkozik ezekkel a fenyegetésekkel, a főszerkesztők pedig nem veszik őket komolyan. Az efféle panaszok jogi útra terelésének nincs kultúrája. Az Orosz Újságírók Szervezete azzal próbál segíteni, hogy adatbázist készít a verbális és fizikai támadásokról, amivel bizonyítani tudja, hogy a tettlegességet mindig megelőzi a szóbeli fenyegetés, ezért azt komolyan kell venni. Az újságírónők helyzete különösen nehéz: gyakran fenyegetik őket, kevesebbet keresnek, mint a férfiak, nincsenek jelen a médiumok felső vezetésében, egy kisgyermekes anyát pedig hamar elbocsátanak, vagy a nagyon rosszul fizető külsős munkára kényszerítenek. „Ráadásul a megaláztatások is gyakoriak a szerkesztőségben, a férfi főnökök különösen kegyetlenek tudnak lenni az újságírónőkkel" – mondja Azsgikhina, akinek egyik legfontosabb célja nőkollégái helyzetének javítása. Társai-val létrehoztak egy női újságíróklubot és citrom-díjat alapítottak, amelyet minden évben a leginkább szexista médiumnak vagy médiaszereplőnek adnak át. Sok újságírót és parlamenti képviselőt „díjaztak" már. Külön kategória a „nők a nők ellen", hiszen nagyon sok nő is felszólal az egyenjogúság ellen. „A díjátadó nagyon jó alkalom, hogy erre felhívjuk a figyelmet, mert a média imádja ezt az eseményt, mindenki tudósít róla" – mondja Azsgikhina.

Ahogy a szél fúj

Az újságírónő nincs jó véleménnyel azokról, akik az anyagi biztonságért cserébe beállnak dolgozni a Kreml propagandagépezetébe. Ám a kép nem fekete-fehér. Emlékeztet rá, hogy a kilencvenes évek legjobb, legbátrabb és leginkább független újságírói azok közül kerültek ki, akik a szovjet időkben a külföldre szánt propagandát készítették. Hiszen tanultak voltak, nyelveket beszéltek és volt külföldi tapasztalatuk. Lelkük mélyén liberálisok voltak, de amíg kellett, alkalmazkodtak, majd amikor már lehetett újítani, megalapították a saját lapjaikat és tévéiket. Ma egykori egyetemi évfolyamtársai gyerekeit látja hasonló szerepben. Közülük nagyon sokan, szüleik példáját látva, újságírók lettek, és külföldi tanulmányaik után beálltak a Kreml propagandacsatornájához, a Russia Todayhez dolgozni. Profik, tudnak olyan szép képeket és műsorokat csinálni, mintha azok a ­CNN-en lennének, és nagyon jó újságírók lennének egy független médiumnál. „Feltehetően ők is tudják, hogy mindez nem tarthat örökké. De fontos, hogy ez az ő saját választásuk, pedig ma már egyáltalán nincs a sajtón olyan nyomás, mint a szovjet időkben volt. A két kor összehasonlíthatatlan. Ma csak attól kell félniük, hogy nem fognak eleget keresni, ezért ma a szervilizmus nagyobb szégyen" – mondja Azsgikhina. Sokan pedig gond nélkül fordulnak együtt a politikai széljárással. „Ma azok szidják az Európai Uniót, akik húsz évvel ezelőtt az európai értékek legnagyobb szószólói voltak. De nem csodálkoznék, ha hamarosan megint ők lennének az EU legnagyobb támogatói" – mondja az újságírónő.

A jövő nemzedék

Ennek pedig súlyos következményei lesznek, hiszen újra elveszhet a társadalom újságírókba vetett bizalma, amit csak épp kezdtek nagy nehezen visszaszerezni. „Az 1996-os és 2000-es választások előtt a legnevesebb újságírók azon versenyeztek, ki tudja minél több bűnnel vádolni a politikusokat. És akkor az emberek elkezdték megérteni, hogy csak a pénzért csinálják, és az újságírókba vetett bizalom megrendült" – mondja Azsgikhina. Ám bizakodással tölti el, hogy jelenleg a moszkvai újságíró-hallgatók között nagyon sok fia­tal van, aki már nem tudja, mi az a cenzúra, és akit nem érdekel a pénz, csak az igazság. „Romantikus elképzeléseik vannak, olyanokat mondanak, hogy készek szenvedni az igazságért" – mondja Azsgikhina. „Szóval némelyikükből nagyon jó újságíró lesz!"