Egy ideig parlagon hevert, mígnem 2007-ben egy elszánt tömeg meghódította az épületet, létrehozva a várost a városban. A tornyot éveken át vizsgáló Alfredo Brillembourg és Hubert Klumpner, a venezuelai székhelyű Urban Think Thank urbanisztikai központ vezetői szerint a legkülönbözőbb társadalmi-gazdasági háttérrel és életvitellel rendelkező emberek költöztek a toronyba. Nagyrészt családok kerestek menedéket az épületben.
– Sok az egyedülálló anya, sok lakó nem is venezuelai. A külföldiek többsége kolumbiai emigráns – mesélte a Népszabadságnak a szakember, a néhai David Brillembourg rokona. Hozzátette, hogy még közalkalmazottak is éltek toronyban; volt egy rendőr, aki egy évig lakott ott a családjával.
A házfoglalást Alexander Daza bűnözőből lett lelkész vezette, aki idővel a torony „királya" lett, és uralma alatt sokak szerint jól működő rendszert épített ki. Ezt többségében azok mondják, akik jártak bent; az emberek jó része veszélyes bűntanyaként" emlegeti a tornyot. Köztük az a lapunknak nyilatkozó fotós, aki 2010 óta többször is visszatért, hogy megörökítse a toronyban élők mindennapjait. Iwan Baan képein is látni, hogy a közösség úgy-ahogy lakhatóvá tett 28 emeletet: lift hiányában kialakítottak egy motoros taxi szolgáltatást, falakat húztak fel, elintézték a vízellátást, sőt számos otthonban lapos tévé, a „teraszon" pedig hatalmas parabolaantenna virít.
Akár a mozgó városként funkcionáló óceánjárókon, itt is minden megtalálható, csak szerényebb formában: boltok, edzőtermek, műhelyek, szépségszalonok és játéktermek népesítik be az emeleteket. Sőt, templom és fogászat is működik a felhőkarcolóban.
Az emeleteknek választott képviselőik vannak, akik döntenek az új lakókról, és akikhez a régiek az ügyes-bajos dolgaikkal fordulhatnak. Alfredo Brillembourg tapasztalatai szerint a David-torony nem bűntanya, de nem is testesíti meg a tökéletes utópiát.
Párhuzamosan működik egy demokratikus és egy önkényuralmi rendszer. Utóbbi feje Daza, aki a börtönben tért meg, majd a házfoglalás után megtisztította az épületet a nemkívánatos elemektől. „Jól élünk. Nincsenek lövöldözések. Nem járkálnak gengszterek fegyverrel a kezükben. Itt jóravaló, dolgos emberek élnek" – írta le az állapotokat a férfi a New Yorker újságírójának, aki úgy festette le Dazát, mint egy amerikai sheriffet, aki megtisztította megyéjét a rosszfiúktól.
Bár a toronyban kialakult nyomornegyed felszámolása látványos intézkedés, a Caracasban tapasztalható lakhatási krízis ezzel közel sincs megoldva. A pénzügyi központ többi tornyát is házfoglalók lakják, csakúgy, mint 155 egyéb caracasi épületet. A kormány megtűri őket, hiszen nincs hová tenni ezeket az embereket. Bár a néhai elnök, Hugo Chávez híres volt a legszegényebbeket célzó szociális programjairól, a lakhatási gondokat nem sikerült megoldania.
Az elmúlt évtizedekben – a városba áramló tömegek és az elszegényedés következtében – félmillióval kevesebb otthon van a fővárosban, mint amennyire szükség volna. Ezt igyekeznek megoldani olyan projektekkel, mint a mostani kilakoltatásért cserébe felajánlott házak, de a lapunknak nyilatkozó Tomas Opitz, Venezuelában felnőtt magyar származású építész-fotográfus szkeptikus a megoldást illetően. Az embereket Cúába, Caracastól hatvan kilométerre költöztetik.
– Ha valakinek jó állása volt a fővárosi metrónál, és mondjuk így is hajnali ötkor kellett kelnie, hogy beérjen a munkahelyére, akkor ott kénytelen lesz háromkor kelni. Hol itt a megoldás? – tette fel a kérdést.
