Dianát kettős viszony fűzte a bulvárhoz. Szerette, ha írnak róla, és maga is mindent elkövetett, hogy minél gyakrabban jelenjen meg újságokban vagy a televízióban, máskor azonban gyűlölte a fotósokat és a riportereket, akik, mint mondta „nem hagyják élni”. Ha néhány napig nem szerepelt, sajtófőnöke máris körbetelefonálta a vezető lapokat, „kiszivárogtatott” néhány hírt a hercegnőről, aki másnap elégedetten vette tudomásul, hogy népszerűsége lankadatlan. Csak hát az úgy nem megy, hogy az ember eljátszadozik a sajtóval, mint valami építőkockával, mert a sajtó öntörvényű, kiköveteli, ami jár neki.
– Diana úgy érezte – mondta nekem akkor a Daily Mail egyik vezető újságírója –, hogy addig van életben, amíg a címlapokon szerepel. A királyi családnak mindig szüksége volt hősökre és antihősökre egyaránt, és erre ő ügyesen ráérzett. Állandóan szerepzavarban volt: nem tetszett neki az, amit a palota kényszerített rá, állandó ellenállásban volt, azonban szerette Károlyt, szerette a gyerekeit, nem akarta elveszíteni őket. Amikor aztán a házassága válságba jutott, kénytelen volt a saját életét élni, de nem tudta, milyen az. Sok zavar és félreértés nyilván ennek is a következménye. Ő azonban megint ügyes volt, mert a jótékonysági munkában, a szegény ázsiai és afrikai gyerekek megmentésében és a taposóaknák elleni küzdelemben újra népszerűvé tudott válni, miközben játszotta az elvált hercegnő szerepét. Az csak idő kérdése volt, hogy mikor bukkan fel az életében egy gazdag szépfiú. Ha Dodi nem arab és történetesen nem al-Fayed gyerek, hanem egy amerikai üzletember, akkor semmi baj nem lett volna...
– Ráadásul Diana a BBC egyik legnépszerűbb sorozatában, a Panorámában, főműsoridőben kiteregette a lapokat. Rosszkedvű, bánatos beszélgetés volt, az ember biztosra vette, hogy rögtön elsírja magát. Itt hangzott el a később sokat idézett mondat: „Ebben a házasságban hárman voltunk, tehát egy kicsit nagy volt a zsúfoltság.” A válás szemlátomást megviselte Dianát, bár anyagilag nem járt rosszul, megfosztották a királyi címtől, nem járt neki se pukedli, se főhajtás. Aztán egyszer csak szellőztetni kezdték a bulvárlapok, hogy Diana randevúzik Dodi Fayeddel, a Harrods áruház dúsgazdag egyiptomi tulajdonosának aranyifjú fiával. Dodinak mindennél fontosabb Diana, de az idősebb, hírhedt üzletembernek, Mohammed al-Fayednek még fontosabb, hiszen ettől remélhette hőn áhított brit állampolgárságát. Következett egy nyaralás Szardínia szigetén, a családi jachton, „a világtól távol”, Diana azonban sűrű telefonhívásaival biztosította, hogy a címlapokra kerüljön.
|
Diana valóban a nép hercegnője volt. Halálhírét címoldalon hozták a lapok szerte a világon
Paul Hackett / Reuters |
Utána nem sokkal Párizs, a baleset az alagútban. Diana halála tényleges sokkot váltott ki Nagy-Britanniában. Azon a vasárnapon Tony Blair már hajnalban beleszólt a történetbe. Azonnal hívta sajtófőnökét, Alastair Campbellt, a londoni politikai élet konspirátorát, aki szintén szeretett az események középpontjába kerülni, és most el is érkezett ez a pillanat. Megírta a követendő események forgatókönyvét. Blair a hétvégét képviselői körzetében töltötte, reggel templomba ment. Itt volt a nagy alkalom. Amikor odaérkezett, mintha meglepte volna a hatalmas tömeg, a televíziós társaságok számos kamerája. Lehajtott fejjel, láthatóan az események hatása alatt indult a templom kapuja felé, amikor a riporterek hangosan kérték, hogy szóljon néhány szót. Blair megtorpant, mint aki maga sem tudja, hogy mit tegyen, mint aki nem is akar beszélni, de azt is tudja, hogy egy ország lesi most a szavait. Csak állt ott, szomorú tekintettel, zakója vállán és haján megcsillantak az esőcseppek. Aztán szembenézett az újságírókkal, tett néhány lépést a nedves füvön. Különös módon, egyszer csak ott termett egy állványra helyezett mikrofon. Blair odalépett, és mintha keresné a szavakat, mondott néhány mondatot. Közben szemlátomást a könnyeivel küszködött. Így kezdte: Diana a nép hercegnője volt és az is marad.
Hogy ezt követően mit mondott, az már majdnem mindegy. Ezzel a mondattal állt az emberek érzéseinek hullámhosszára, ezzel a néhány szóval fejezte ki, amit az emberek éreztek vagy amit akartak érezni. Délután már ezt a mondatot ismételte valamennyi rádió és televíziós adó, másnap ezzel a címmel jelentek meg a nagy lapok.
Diana, a nép hercegnője.
Az első órákban még az a hír tartotta magát, hogy a fekete Mercedest a botrányfotósok (paparazzók) hajtották bele a végzetes macska-egér játékba. „Minden újságírónak vér tapad a kezéhez” – nyilatkozta Spencer gróf, Diana öccse. A vezető londoni bulvárlapokhoz már reggel megérkeztek a balesetről készült első fényképek. A Daily Mail neves főszerkesztője, Sir David English akkoriban maga mondta el nekem, hogy már be is tervezték a hétfői címoldalra a gépkocsi roncsában fekvő véres testeket ábrázoló fotót, ebben a hangulatban azonban elálltak ettől. – Fel sem merült bennem – nyilatkozta Sir David ártatlan arccal néhány nappal később –, hogy ilyen képet valaha is elfogadjak a paparazzóktól.
Azt nem tette hozzá, hogy a képért még korábban egymillió fontot fizettek. A királyi család is rosszul ismerte fel a helyzetet, ennek részleteit a Királynő című filmből ismerhetjük. Akkoriban Londonban dolgoztam nagykövetségi sajtótitkárként, igazolni tudom tehát, hogy nagy belső válság alakult ki, amiben Blair fontos békéltető szerepet játszott. Utólag kiderült, hogy Károlyt sem akarták elengedni Párizsba egykori felesége holttestéért, sőt, ahhoz sem járultak hozzá, hogy a koporsót a királyi lobogóval fedjék le. A trónörökös azonban szembeszállt szüleivel, az udvar sajtófőnökének azt ajánlotta, hogy kösse fel magát a palota zászlórúdjára, majd elrepült Párizsba. Tettével nagyon sok hívet szerzett magának, határozottsága egyúttal egy új élet kezdetét is jelentette számára. Természetesen a királynő is levonta a tanulságokat, részt vett Diana temetésén, az udvar pedig ma nyitottabb a média felé, a bulvár azonban bulvár maradt.
A brit televízió egyik legsikeresebb sorozatában a főszereplő, Jim Hacker politikus rövid elemzést ad a brit sajtóról, amit röviden így ültethetnék át magyar viszonyokra: „Ismerem ezeket a lapokat. A Magyar Időket azok olvassák, akik azt hiszik, hogy ők irányítják az országot. A Népszabadságot azok, akik azt hiszik, hogy nekik kellene vezetniük, a Népszavát azok, akiknek a feleségeik hiszik azt, hogy nekik kellene vezetniük az országot. A HVG-t azok veszik, akik azt hiszik, hogy mindenhez értenek, a 168 órát pedig azok, akik egykoron azt hitték, hogy mindenhez értettek. A Blikket nem érdekli, hogy ki vezeti az országot, csak nagy mellei legyenek.”
