– Mekkora szerepet játszhatott a kubai nyitásban, hogy szövetségese, Venezuela egyre nagyobb politikai és gazdasági problémákkal küzd?
– A kubai vezetés nagyon bizonytalannak találta a venezuelai helyzetet, és úgy gondolta, okosabb lenne más forrásból biztosítani a gazdasági boldogulást. De az biztos, hogy Raúl Castro a gazdasági támogatásért cserébe sem volna hajlandó változtatni a politikai rendszeren. Ebben hajthatatlan.
A kubai gazdaság azonban lassan változik, és a helyiek egyre nagyobb szabadságra vágynak ezen a téren. Szeretnének jobban élni.
Elegük van a kormány által szabott határokból, hogy korlátozzák a vállalkozásokat. Egyre nagyobb a nyomás a kormányon, hogy legyen valamiféle liberalizáció. De igazi változás csak akkor lesz, ha a forradalmi vezetés már nem lesz velünk, és új generáció lép a helyébe, mely másképp látja a világot, mint nagyapáik. Ekkor fognak Kubában drámai változások bekövetkezni.
– Mi a helyzet az új generációval? A nagy öregek mintha nem gondoskodtak volna utánpótlásról.
– Volt két ígéretes generáció a kubai politikában, de ezek tagjait kiiktatták. Egyeseket fizikailag, mások maguk döntöttek úgy, hogy félreállnak és eltűnnek. Senkinek sem korlátozzák jobban a szólásszabadságát Kubában, mint a kormánytagoknak. Őket is lehallgatják és megfigyelik. Az egyetlen módja az előrelépésnek, ha az ember leszegi a fejét, és csak annyit mond: „Igen uram, nem uram”. És csak semmi kreativitás!
Ki tudja, mi lesz, ha eltűnnek az öregek. Nagyon érdekes időszak lesz.
De az biztos, hogy senki nem lesz képes akkora tiszteletet és félelmet kiváltani, mint a Castro fivérek.
– A háttérből mennyire aktív még Fidel Castro?
– Fidelt hatalmas tisztelet övezi, de ő már visszavonult, Raúl a főnök.
Mellette van még öt-hat nyolcvanas éveiben járó comandante, a Politburo tagjai, akik mind részt vettek a forradalomban. Ők vezetik Kubát. A miniszterek csak adminisztratív feladatokat látnak el.
– A politikai kapcsolatok helyreállításának bejelentése után a kubaiak többsége bizakodóan nyilatkozott, de sokan azt mondták, nem tudják, hogy ez milyen javulást eredményez a mindennapjaikban.
– A rezsim évtizedeken át az USA-t okolta Kuba minden bajáért, így a decemberi bejelentés után nagy volt a várakozás. Az emberek úgy érezték, most aztán minden jóra fordul. A kubai kormány ezért nagyon keményen dolgozott azon, hogy lefaragjon az elvárásokból. De úgy vélem,
az emberek lassan kezdenek rájönni, hogy sok mindenről nem az USA tehet.
Ez új dinamikát teremt Kubában, egyfajta éberséget, hogy az emberek a saját rendszerükben keressék a hibát. Ezzel nyomás nehezedik a kormányra, amelynek új programokkal kell előrukkolnia.
– A nagy bejelentés óta politikai vezetők és vállalatok képviselői siettek Havannába, nem mellesleg új üzleti lehetőségek reményében. Mennyire lehet majd üzletelni Kubában?
– Kuba rendkívül szegény ország. Az egészségügyi vagy az oktatási rendszer alapján azt gondolhatnánk, hogy „középosztálybeli” országról van szó. De gazdasági tekintetben Kuba Latin-Amerika egyik legszegényebb állama. A gazdaság csak úgy pöröghet fel, ha vonzóvá teszik a szigetországot a külföldi tőke számára. Kuba jelenleg az élelmiszerek 75-80 százalékát importálja, pedig földrajzi adottságaival a hazai fogyasztás jelentős részét megtermelhetné. De ehhez új mezőgazdasági rendszer kellene, nem a régi, szovjet modell, amely csődöt mondott.
Ha engedélyeznék a magánbefektetéseket, és megnyitnák a mezőgazdaságot a nemzetközi piac számára, rengeteg külföldi tőke folyna be. De nem hiszem, hogy a vezetés hajlandó erre.
Aztán ott van a turizmus. Ebben a szektorban az állam minden vállalkozásban többségi partner kell, hogy legyen, és ez sok külföldi befektetőt elijeszt. Arról nem is beszélve, hogy Kubában bármikor módosíthatják a törvényeket. Az ember sosem tudhatja, mikor gondolja meg magát az állam. De a legnagyobb probléma az, hogy a helyiek nem fektethetnek be a saját országukban. Nem alapíthatnak vállalatokat. Persze, bizonyos szektorokban indíthatnak kisvállalkozásokat, nyithatnak éttermet, lehetnek ácsok vagy vízvezeték-szerelők, de ez közel sem olyan, mint mondjuk Kínában, ahol alapíthatnak egy kisebb gyárat, termelhetnek, eladhatják és exportálhatják az árut. Amíg Kuba nem engedi, hogy a kisvállalkozások fejlődjenek, addig nem hiszem, hogy lényegi változás történik a gazdaságban.
|
John Caulfild, az USA „havannai embere” 2011–2014 között
Desmond Boylen / Reuters |
– A gazdasági reformok eredményezhetnek politikai változást?
– Általánosságban igen, de ez nem matematikai összefüggés. Ha az embereknek nagyobb beleszólásuk van a gazdaságba, idővel a politikai jogok terén is nőnek az elvárásaik. Ha van egy vállalkozásod, és a kormány hoz egy neked nem tetsző intézkedést, akkor ellenállsz, panaszkodsz és lobbizol a módosításért. Itt kezdődik az érdekképviselet. Ha sikerül engedményre bírni a kormányt, akkor később talán az oktatás vagy az adózás terén is sikereket lehet elérni.
– A Kubában töltött évek alatt találkozott a legfelsőbb vezetéssel?
– Sosem találkoztam Raúllal vagy Fidellel. A politikánk része volt, hogy nem találkoztunk. De megvoltak rá a módszereim, hogy gond nélkül kommunikáljak a legfelsőbb vezetéssel.
– Hogyan?
– Jó hangosan beszéltem a nappalimban.
– Több elődje is megszellőztette a sajtóban, hogy talán lehallgatták őket...
– Talán? Biztos!
Amikor elfoglaltam a hivatalomat, gyakran követtek, elég feltűnően. Máskor ezt észrevétlenül tették. De ahogy telt az idő, egyre több területen működtünk együtt – olyan gyakorlati ügyekben, mint a drog elleni harc vagy a környezetvédelem –, és a mindennapos zaklatások is alábbhagytak.
– Mennyire mozoghatott szabadon?
– Ahhoz, hogy elhagyhassuk Havannát, külön engedélyt kellett kérnünk. Néhányszor sikerült ezt megkapnom, és ilyenkor volt alkalmam látni az ország valós arcát.
Ma már az átlagemberek – ez nagy változás az 50 évvel ezelőtti Kubához képest –, szívesen és nyíltan beszélnek.
Az otthonában már annyit panaszkodhat az ember a kormányra, amennyit akar, de ha kimegy az utcára tüntetni és megpróbál másokat a kormány ellen hangolni, letartóztatják.
– Tapasztalt Amerika-ellenességet?
– A helyiek természetesen nem tudták, ki vagyok.
Olyan ritkán találkoztak amerikaiakkal, hogy mindig kanadainak néztek. Amikor kiderült, hogy az Érdek-képviseleti Iroda ügyvivője vagyok, leesett az álluk, s jöttek a történetek az Egyesült Államokban élő családtagokról.
Közel négy évtizeden át dolgoztam diplomataként, Európától Ázsiáig számos helyen megfordultam, de egy országban sem olyan népszerűek az amerikaiak, mint Kubában. Ugyanakkor elképesztő volt, hogy a hírekben mindennap szörnyű dolgokat mondtak az Egyesült Államokról. De hát egymillió kubai emigrált Amerikába. Barack Obama 2009-es reformjai óta sokkal könnyebb visszatérniük Kubába, vagy pénzt küldeni a rokonoknak. A kubaiaknak manapság már van arról fogalmuk, milyen is az Egyesült Államok. Mik az előnyei és a hátrányai. És nagyon szeretik az amerikaiakat. Minden kisgyerek arról álmodik, hogy elhagyhassa Kubát, és a többségük az USA-ba akar menni.
– Milyen volt a kapcsolata az ellenzékiekkel?
– Ottlétem első hetén meghívtam őket ebédelni. Volt egy nagyon prominens, 75 főből álló ellenzéki csoport, amelynek tagjait évekkel korábban elítélték. A kubai kormány azzal a feltétellel engedte őket szabadon, hogy a börtönből egyenesen a reptérre mennek, és örökre elhagyják az országot. Tizenöten közülük azt mondták, Kuba a hazájuk, és nem hagyják el. Végül kiengedték őket is (feltételes szabadlábon vannak – K. I.), és a családtagjaikkal együtt vendégül láttam őket. Sokan már egy évtizedet töltöttek börtönben. Rendkívül inspiráló volt velük találkozni. Nagyon tisztelem őket, mert szörnyű árat fizettek azért, hogy elmondhassák a véleményüket. Egyikük sem bűnöző.
Ma valamivel jobb az ellenzékiek helyzete Kubában. Már nem nagyon zárnak be senkit 10-30 évre. Ha nem tetszik, amit mond valaki, jól megverik, 1-2 napra bezárják, majd szabadon engedik.
Egy volt politikai elítélt mondta nekem, hogy ha a forradalom után tették volna, amit most, kivégzőosztag elé állították volna őket. Öt évtizeddel később a rezsim megelégedett 30 év börtönnel. Ma pedig már meg lehet úszni a dolgot egy kiadós veréssel és néhány nap börtönnel.
|
Az Amerikai Érdek-képviseleti Iroda. Fényújságot működtettek, melyet zászlóerdővel próbált eltakarni a kubai rezsim
Claudia Daut / Reuters |
– Az amerikai Alan Gross öt évet töltött kubai börtönben, amiért a hatóságok szerint „tiltott kommunikációs technológia” terjesztésével próbálta megdönteni a rendszert. Decemberben elcserélték őt az Egyesült Államokban raboskodó kubai kémre, s az ő szabadon engedése fémjelezte a diplomáciai kapcsolat rendezését. A Kubában töltött évek alatt minden hónapban meglátogatta Alan Grosst a börtönben. Milyenek voltak ezek a találkozások?
– Alan rendkívül értékes rab volt. Hatvanévesen tartóztatták le és 15 évre ítélték, ami a korát tekintve egyet jelentett az életfogytiglannal. Már akkor sem örvendett túl jó egészségnek. A börtönben sokat fogyott.
A kubaiak nagyon aggódtak, hogy nem éli túl, hiszen szerettek volna érte kapni valamit.
Nagyon tisztelem Alan Grosst, csak kevesen tudták volna túlélni, amit ő. Közel egy évet töltött magánzárkában, amitől olyan depressziós lett, hogy a kormány attól tartott, öngyilkosságot követ el. Ekkor kerítettek neki két kubai cellatársat, akik beszéltek valamennyit angolul, és nem voltak veszélyes bűnözők. Ettől valamivel jobb lett a közérzete. De a bizonytalanság attól még ott volt: fogalma sem volt, hogy mi lesz vele. A családja is csak ritkán tudta meglátogatni. Igyekeztem tartani benne a lelket. Lassan kialakult egyfajta barátság. Nagyon boldog vagyok, hogy hazatérhetett. Az volt az egyik legboldogabb napom nyugdíjazásom óta.
