„Sírtunk. Mindenki sírt, és vissza, haza akart menni. Azt mondták, itt sokkal rosszabb, mint Romániában volt” – idézi fel a casilinói szeméttelepen töltött első napját előbb francia, majd román nyelven megjelent önéletrajzi kötetében. – Megismertem a nyomort. Sokat éheztem, és koldulnunk kellett az utcán, hogy éhen ne haljunk. Folytonos megaláztatásban éltem.”
Megaláztatásból kijutott a családnak Olaszország előtt is. Apja könyvelőként, anyja segédápolóként dolgozott a dél-romániai Craiova városban, ahol Anina 1990-ben született. Kisgyerekként otthon folyton azt hallotta, hogy nekik szerencséjük van, róluk nem rí le messziről, hogy romák. A származásukat mégsem tudták eltitkolni. Keserűen idézi fel, hogy az óvodában a gyerekek elhúzták tőle a kezüket, amikor a szünetre menet vagy onnan jövet a sorban melléje kerültek. A szülőknek egyik napról a másikra felmondtak, akkor döntötték el, hogy kivándorolnak „az emberi jogok országába”. Az út jelképesen és a szó szoros értelmében is göröngyösnek bizonyult.
Olaszországból alpesi utakon, gyalogosan vágtak neki, hogy a határőrök éberségét kijátszva Franciaországba szökjenek. Az ígéret földje azonban csak földrajzi értelemben került közelebb. Lyontól nem messze, Bourg-en-Bresse városban, egy elhagyott kaszárnyában húzták meg magukat, az olaszországinál nem sokkal jobb körülmények között. Az apa újságot árult, az anya a gyerekekkel koldult. Aztán egy napon egy helybéli megszánta őket. Segített tisztességes munkát találni, és elintézte, hogy az önkormányzat lakást utaljon ki nekik.
|
Roma kislány a triel-sur-seine-i táborban. Van-e esély a kitörésre?
Benoit Tessier / Reuters |
A beilleszkedés nem ment zökkenőmentesen, de a kezdetben franciául nem beszélő Anina behozta lemaradását, hamarosan osztályelső lett. Két évet összevonva a vele egykorúakkal érettségizett.
– Aki olyasmin megy keresztül, mint én, az mindennél jobban akarja, hogy sikerüljön. Ez az egyetlen módja, hogy elégtételt vegyünk a sorson – vallja. A Ciuciu család bizonyos értelemben révbe ért. Anina nővére férjhez ment, saját lakása van, a gyerekei iskolába járnak, két húga szakmát tanul. Kívülről nézve egy átlagos francia család életét élik, de valójában mégsem. Noha ők maguk tökéletesen beilleszkedtek, úgy érzik, a politikusi nyilatkozatokból és a sajtóhírekből áradó cigánygyűlölet ellenük is irányul, ők is részesei „az emberi jogok országában” a különbözőségek eltörléséért vívott mindennapos harcnak. Ezért akar Anina bíró lenni, hacsak lehet, az Európai Emberi Jogi Bíróságon. Meg azért is, hogy bebizonyítsa: a roma nem mind koldus és tyúktolvaj – még akkor sem, ha valamikor történetesen rászorult az embertársai jóindulatára.
Az első lépést a magisztrátus felé már megtette, amikor 2012-ben felvették a Sorbonne mesterképzésére. A napokban pedig bejelentette, hogy második nekifutásra jóváhagyták a kérelmét, így júliusban leteheti az állampolgári esküt.
Önéletrajzát is (címe Je suis Tzigane et je le reste, magyarul: Cigány vagyok, és az is maradok) kettős céllal írta meg. Először is szembe akarta állítani a saját pozitív példáját a közvéleményt elárasztó negatív sztereotípiákkal. Ugyanakkor a kötet felhívás a toleranciára, és arra, hogy az emberek „tegyék meg azt az intellektuális erőfeszítést”, amely az előítéletek lebontásához szükséges.
Ebből a megfontolásból fogadta el a minap a román miniszterelnök romaügyi tanácsosának posztját. Reméli, hogy a tisztség nemcsak az előítéletek, a diszkrimináció és az intolerancia elleni harcot viheti előbbre, hanem talán segít megváltoztatni a romákban is a saját magukról alkotott képet. És talán egyre többen lázadnak fel az ellen, hogy sorsukat a bőrük színe határozza meg végérvényesen.
