Már csak azért sem, mert az ukrajnai helyzet alakulása rendkívül fontos volt számára. Igyekezett is befolyásolni megannyi politikai és gazdasági eszközzel. De egy ponton túl mindez kevésnek bizonyult. Abban, hogy Moszkva nem riadt vissza a politikai és gazdasági eszközökön túli megoldások alkalmazásától, meghatározó szerepet játszottak saját belső gondjai. Ezek a gondok persze nem mérhetők az ukrajnaiakhoz, de kellőképpen súlyosak ahhoz, hogy olyan lépésekre késztessenek, amelyeket más körülmények között talán Moszkva sem kockáztatott volna meg.
|
Csokiputyin
Roman Baluk / Reuters |
Egyvalamiben azonban a Kreml alighanem akkor sem engedne, ha Oroszországban minden a legnagyobb rendben lenne (vagyis szárnyalna a gazdaság, és Putyin – a nacionalista húrok pengetése nélkül is – élvezné a karizmatikus politikai vezérnek kijáró széles körű társadalmi támogatást). Ez pedig Ukrajna NATO-csatlakozásának ügye. Az ország katonai semlegességének garantálása – tekintettel Oroszország XX. századi történelmi tapasztalataira, a II. világháború idején elszenvedett súlyos veszteségeire – Moszkva legitim igénye.
Én legalábbis így látom. De hasonló szellemben nyilatkozott az elmúlt hónapokban több alkalommal Zbigniew Brezinski is, aki aligha vádolható oroszbarátsággal. A jelekből ítélve, ő tisztában van azzal, hogy a tömbön kívüliségére vonatkozó biztosítékok nélkül Moszkva aligha lesz hajlandó az új kijevi hatalommal való együttműködésre. Ám ha az orosz vezetés e garanciákat megkapja, akkor nem látom indokát annak, hogy Moszkva beavatkozzék Ukrajna bel- és gazdaságpolitikájába, külpolitikai és külgazdasági orientáció várhatja el, hogy Oroszország fönntartsa Ukrajnának korábban biztosított kedvezményeit.
Ugyanakkor az elvárható, hogy Moszkva ne is büntessen. Ne adjon semmit Ukrajnának drágábban, mint másoknak, és ne gördítsen akadályokat a két ország közötti normális érintkezés elé. De miért is gondolom, hogy Oroszország visszafogottabban lépett volna fel Ukrajna ügyében, ha nem terhelnék belső gondok? Mindenekelőtt azért, mert a határozott fellépés, a Krím gyors és áldozatokkal nem járó annektálása kiváló lehetőséget adott a belső gondok elfedésére, a „nemzeti egység” átmeneti helyreállítására. Minderre pedig azért van szükség, mert már a 2012-es tavaszi elnökválasztási kampány idején érzékelni lehetett, hogy a Kreml korábbi magabiztossága eltűnőben van.
A legoptimistábbak is csak stagnálást várnak
Pedig az igazán komoly gazdasági gondok csak ezután jelentkeztek. Az elnökválasztást megelőző két év gazdasági eredményei ugyanis még arra vallottak, hogy a globális válság keltette 2008–2009-es drámai visszaesés immár végérvényesen a múlté, és a gazdaság ismét tartós növekedési pályára állt. Ez a benyomás azonban csalóka volt. Hiába növekedett 2010-ben és 2011-ben négy százalék fölött az orosz GDP, és ébresztett reményt arra, hogy vissza lehet térni a 2000 és 2008 közötti évi hét-nyolc százalékos növekedési ütemhez, a következő év elejétől a gazdasági növekedés elkezdett ismét ütemesen lassulni.
Olyannyira, hogy az idén már a legoptimistább előrejelzések sem várnak a stagnálásnál jobb eredményt, miközben a független elemzők egy része arra számít, hogy az orosz gazdaság 2014-ben újra recesszióba fordul. Ráadásul történik mindez akkor, amikor a korábbi dinamikus fejlődés mindkét hajtóeleme – a viszonylag magas globális energiaárak és a belső fogyasztás gyors bővülése – továbbra is jelen van. Ennek ellenére az orosz gazdaság növekedése mára lényegében leállt, még azelőtt, hogy Oroszország a Krímet annektálta volna.
Valószínűleg a gazdaság romló teljesítményének előérzete már 2011 őszén ott lehetett a levegőben – no meg Putyin íróasztalán –, mert mással aligha lehetne magyarázni az „Eurázsia-projekt” napirendre vételét és a korábbiaknál sokkal erőteljesebb politikai képviseletét. Beszédes, hogy Putyin első jelentős, programadónak tekinthető szövege – amely elnökként való visszatérésének 2011 szeptemberében tett bejelentése után alig egy héttel került a nyilvánosság elé – pont az Eurázsiai Gazdasági Szövetség létrehozásáról értekezett.
Az Izvesztyijában Új integrációs projekt Eurázsia számára – a most elkezdődő jövő címmel közölt terjedelmes dolgozat nem kevesebbet állított, mint azt, hogy az Eurázsiai Szövetség olyan nyitott projekt, amelybe kényszerrel senkit sem akarnak beterelni, de még sürgetni se szeretnének. Merthogy a csatlakozás az érintett államok szuverén döntésén múlik.Már ez az antré is jelezte, hogy Putyin harmadik elnökségének egyik legfontosabb – ha nem éppen legfontosabb – célkitűzése az egykori szovjet térség Moszkva irányította újjászervezése lesz.
Az is egyértelmű volt, hogy ez a terv csak akkor bizonyulhat életképesnek, ha sikerül megnyerni Ukrajnát is. Ez azonban – hiába próbálkozott Moszkva megannyi politikai és gazdasági eszközzel – mégsem jött össze.
Ukrajna nélkül pedig az Eurázsia-projektmerő fikció. Vagyis az a terv, amely egyfelől az orosz gazdaság gondjainak, másfelől az éveken át hatékonyan működtetett politikai rendszer problémáinak elfedését szolgálta volna, egyelőre nem több imitációnál. De nézzük meg közelebbről is, hogy mi történt az éveken át oly hatékonyan működő politikai rendszerrel, az előbb „irányított”, majd utóbb „szuverén demokrácia” néven elhíresült putyini hatalomgyakorlási móddal. Ebben a tekintetben a nyilvánvaló fordulópontot a 2011 decemberében megtartott parlamenti választások jelentették.
A Kreml hiába uralta az orosz politika hagyományos kampányeszközeit – az adminisztratív erőforrásoktól a kampányfinanszírozás részrehajló felügyeletén át az igazságszolgáltatás szelektív alkalmazásáig, továbbá a politikailag értékes médiumokhoz való hozzáférés egyenlőtlen elosztásáig –, és hiába alakította át évekkel korábban neki tetsző módon mind a párttörvényt, mind a választási szabályokat, csak a választási eredmények meghamisításával tudta a mandátumok abszolút többségéhez segíteni dumabeli támaszát, az Egységes Oroszország pártot.
Minderre azok után került sor, hogy a hatalompárt az előző két parlamenti ciklus idején alkotmányozó többséggel rendelkezett. 2011-ben azonban még ahhoz is el kellett csalni a választásokat, hogy Putyin pártjának legalább abszolút többsége legyen az alsóházban. A durva beavatkozás oly nyilvánvaló és cinikus volt, hogy azonnali jelentős társadalmi tiltakozást váltott ki. Ez a nem várt reakció felkészületlenül érte az addig kifogástalanul működő rendszert. Kezdetben sem Putyin, sem környezetének kulcsfigurái nem tudták, hogy miként reagáljanak.
Az elnökválasztásra készülő miniszterelnök első meglepetésében stílust váltott, és – szakítva korábbi, többnyire tárgyszerű és határozott megfogalmazásaival – fölvette politikai repertoárjába a populista retorikát. Ez korábban teljesen idegen volt tőle. Most viszont úgy érezte, hogy rászorul erre. A dumaválasztás eredményei ugyanis – még a hivatalosak is – valóban sokkolók voltak. Elég megnézni a föderációt alkotó régiók eredményeit, és rögtön kiviláglik, hogy sok helyen alaposan átírhatták a végeredményt. Több mint árulkodó, hogy azokon az iparilag fejlett területeken, ahol korlátozottak voltak a választási csalás lehetőségei, a hatalompárt eredménye drámaian visszaesett.
Ráuntak a rendszerre
Ott viszont, ahol a helyi végrehajtó hatalomnak nem kellett számolnia a lakosság figyelmével és rosszallásával, meglepő módon a 2007-eshez hasonló eredmények születtek. Ezek a területek többnyire az ország perifériáján, a föderáció nemzeti kisebbségei által lakott részeken találhatók. Vagyis ott, ahol a lakosság helyi hatalomnak való kiszolgáltatottsága máig a legnagyobb, illetve ahol a civil öntudat egyelőre még felettébb gyenge. Önmagában az a tény, hogy az ország 83 régiójában az Egységes Oroszország pártra leadott szavazatok aránya a 29 és a 99,5 százalék közt mozgott, erős kétséget ébresztett a választások tisztaságát illetően.
Az eredmények azonban még egy fontos dologról árulkodtak. Még pedig arról, hogy leginkább az orosz nagyvárosok lakossága unt rá a putyini rendszerre. Az ország 22 legnagyobb városában ugyanis a hatalompártra leadott voksok mindössze 29 százalékos támogatást rögzítettek, szemben a perifériák által jelentősen megemelt 49,3 százalékos országos eredménnyel. Ezt a teljesítményt nehéz lett volna a hatalom szemszögéből sikerként elkönyvelni. Kiváltképp annak tudatában, hogy 2007-ben Putyin pártja még a szavazatok 64,3 százalékát tudta begyűjteni.
Mindez nem jelenti azt, hogy a rendszer a választási csalásokat követő nagyvárosi tiltakozások nyomán megroppant volna. Azt viszont igen, hogy a 2011 előtti – viszonylag engedékeny – hatalomgyakorlási mód immár nem folytatható. A putyini rendszer ugyanis már nem érzi magát oly magabiztosnak, mint érezte 2011 előtt. Erre vall az a 2012 nyarán végrehajtott látványos represszív fordulat is, amely számos törvény megszigorításával és néhány új elfogadásával próbálta a rendszer elleni társadalmi tiltakozást lecsillapítani és az ellenállásra kész csoportokat megfélemlíteni.
Ilyen új szabályozásnak tekinthető egyebek mellett az „idegen ügynök”-törvény, az utcai tiltakozások feltételeinek megszigorítása, a rágalmazás tényállásának visszahelyezése a büntető törvénykönyvbe, a hazaárulás fogalmának jelentős kiszélesítése, az internet feletti ellenőrzés megszigorítása. De mintha ez is kevésnek bizonyult volna az önbizalom visszanyeréséhez. Az ukrajnai válság ellenben alkalmat adott arra, hogy az orosz nemzeti önérzetnek a hatalom által gerjesztett fölélesztésével új nemzeti egység jöjjön létre, és sorakozzon fel Putyin mögött. Ám ez felettébb kockázatos manőver. Ráadásul felmérhetetlen, hogy hatása mire és meddig lesz elégséges.
