Három hónapja tart a tüntetéssorozat: vidéki diákdemonstrációkkal kezdődött, majd napokon belül országos méretűvé duzzadt. A tüntetők közül sokan a kormány lemondását követelik, mások „csupán” azért tüntetnek, mert az élelmiszerhiány, az infláció és a rossz közbiztonság tarthatatlan állapotokat teremtett.
Az országban tapasztalható feszültség az évek – vagy inkább évtizedek –óta tartó politikai, gazdasági, mélyülő társadalmi krízisből táplálkozik. Bár sokak szerint a tavaly elhunyt elnök, Hugo Chávez döntötte romba az országot, Carlos Blanco Venezuela-szakértő, a Bostoni Egyetem professzora szerint az ikonikus vezető 1998-as megválasztásához a korábbi kormányok kudarcai vezettek. Venezuelában 1958-ig diktatúrák váltották egymást, ezt követően azonban nemcsak a demokrácia köszöntött be, hanem két évtizeddel később egy olajárrobbanás is, s ez alaposan fellendítette a világ egyik legnagyobb olajtartalékával rendelkező ország gazdaságát.
Mindehhez azonban pazarlás és korrupció társult, majd az olajárcsökkenés tetemes hitel felvételére késztette az akkori vezetést. Az ezt követő megszorító intézkedések csak tovább növelték a feszültséget. „Úgy gondolom, hogy a politikai és gazdasági elitek teremtették meg azt az űrt, amely életre hívta Chávezt” – mondja lapunknak Blanco, aki 1989-ben a reformokért felelős elnöki bizottság vezetője, majd reformügyi miniszter is volt. „Akkoriban egy olyan javaslatcsomaggal álltunk elő, amelynek az lett volna a célja, hogy mind kormányzati, mind pedig társadalmi szinten változást eredményezzen, ám a politikai pártok ígéretük ellenére sem hajtották végre a javasolt változásokat. Ezután az emberek elvesztették a hitüket a demokráciában és a korábbi vezetőkben. Ekkor fordult az ország Chávez felé.”
A korábbi puccsista hamar népszerűvé vált a tömegek, elsősorban az alsóbb rétegek körében, hiszen az olajból származó bevételek jó részét szociális programokra fordította. Ennek köszönhetően 1999 és 2011 között harmadával csökkent a mélyszegénységben élők száma, csaknem 50 százalékkal csökkent a munkanélküliség, és tömegeket emelt be az ingyenes oktatási és egészségügyi rendszerbe.
Bár intézkedéseivel csökkentette az egyenlőtlenséget, a társadalom mégis egyre megosztottabbá vált. Kritikusai – főként a középosztály és az elit tagjai – keményen bírálták az 1999-es alkotmánymódosítást, amelynek köszönhetően komoly hatalom összpontosult a kezében, de nem nézték jó szemmel a „XXI. századi szocializmus” jegyében végrehajtott államosításokat sem, hiszen ezek újabb mélyrepülést idéztek elő a gazdaságban. Az olajból még ekkor is szép bevétel származott, ám az internacionalista szemlélet jegyében jelentős mértékben támogatták – sokszor éppen az ingyen vagy nyomott áron adott olajjal – a latin-amerikai „baráti” országokat.
Blanco szerint Chávez tizenöt évig tartó elnöksége alatt egy „posztmodern diktatúrát” épített ki, de a demokráciamechanizmusait kihasználva szilárdította meg hatalmát. „Kezében volt a törvényhozás, a végrehajtó hatalom, valamint az igazságszolgáltatás. Ezenkívül az állam három másik alapvető intézményét – a központi bankot, a hadsereget és az állami olajvállalatot – is az irányítása alatt tartotta.” Blanco szerint Chávez úgy tudta végképp konszolidálni a hatalmát, hogy az állam teljes mértékben kontrollálta – és saját céljaira használta – az oktatási rendszert, a kultúrát, a médiát és az egyházat.
|
Nicolas Maduro venezuelai elnököt ábrázoló bábu hever a rohamrendőrök előtt egy tüntetésen
Carlos Garcia Rawlins / Reuters |
Ám a gazdasági problémák, az állandósuló élelmiszerhiány mind nagyobb elégedetlenséget szült. „A gazdasági válság szó szerint az emberek gyomráig hatolt, de ez már jó ideje probléma volt Venezuelában. A helyzetet az élezte ki, hogy utódja, Nicolas Maduro nem tudja kézben tartani az országot. Így alakult ki a mostani politikai és társadalmi válság” –mondja a Népszabadságnak a négy éve Magyarországon élő Maria Beatriz Rosell, aki öt éve hagyta el Venezuelát a lehetőségek hiánya, a bizonytalan helyzet és a híresen rossz közbiztonság miatt.
Maduro most már legitimációs problémákkal is küzd. A tüntetéseket harmadik hónapja nem tudja megfékezni, és párbeszédet is későn kezdett az ellenzékkel. A megbékélés egyelőre távolinak tűnik, különösen, hogy a kormány szándékai is kérdésesek. Blanco szerint most ugyanaz történik, mint a 2002-es puccsot követően, amikor leültek egymással tárgyalni a szemben álló felek. „A kormány arra használta a párbeszédet, hogy időt nyerjen magának, megerősödjön, és végül ne tartsa be az ígéreteit.”
