Az ELTE koreai tanszékének vezetője visszatekintve azonban lát meglehetősen markáns változásokat. Míg Kim Ir Szen a több mint négy évtizedes regnálása alatt sztálini stílusú, egyszemélyes hatalomgyakorlást folytatott, az 1990-es évek közepétől a hadsereg vezetői vették át az irányítást. Szongun, vagyis Első a hadsereg! – így nevezték el a megfelelő ideológiával alátámasztott új politikát, amely a haderőt, annak fejlesztését és egyben gazdasági pozíciófoglalásait helyezte középpontba. Ekkortól kezdve váltak folyamatossá a kísérleti atomrobbantások és ballisztikus rakétatesztek.
Kim Dzsong Un „trónra lépésével" annyi módosítás történt, hogy a gazdaság rendbetételét, a KNDK modernizálását hirdették meg. – Rengeteg tévhit, mítosz forog a világban a népi Koreával kapcsolatban. Az egyik ilyen, hogy az ország beragadt az 1950-es évekbe. Bizonyos külsőségeivel, így a személyi kultusszal, a propagandával, az egyenruhákkal, a kitűzőkkel valóban azt a letűnt korszakot idézi, de közben nagy erőkkel igyekszik felzárkózni a huszonegyedik századhoz – magyarázza Csoma Mózes.
A modernizálás egyik jele, hogy a rezsim engedi az egy ideig tiltott, majd csak megtűrt szabadpiacokat.
Ezeken mindent, szó szerint mindent lehet kapni,
az áruk főleg Kínából érkeznek. A KNDK legfontosabb gazdasági-kereskedelmi partnere a hatalmas északi szomszéd, a határvidékről származó kereskedők ráadásul vízum nélkül léphetnek be a külföldieket is szigorúan szemmel tartó országba. A piacokon mindenféle fizetőeszközt elfogadnak – az észak-koreai vont éppen úgy, mint a kínai jüant, az amerikai dollárt vagy éppen az eurót. Kevesen tudják azt is, hogy Észak-Koreában okostelefonokat és tableteket is gyártanak, ezeket a nómenklatúrához tartozók és családjaik használják. Az internetre, mármint a nyugati világ által ismert és használt internethez azonban döntő többségüknek nincs hozzáférésük, helyette viszont szörfölhetnek az észak-koreai belső hálózaton, a propagandacélokat is szolgáló „népi” intraneten. Létezik autóipar is, igaz, a jó 10-15 évvel ezelőtt kifutott Toyota-, Nissan- és FIAT-modelleket koppintják le.
 |
| Csoma Mózes szerint a KNDK a feudális koreai királyságok hagyományát folytatja, ennek része a Kim-dinasztia is |
A Korea-szakértő szerint azzal a tévhittel is ideje leszámolni, hogy a KNDK koldusszegény ország. Ha így lenne, képtelenek lennének finanszírozni az atom-, illetve a rakétaprogramot. A phenjani büdzsé komoly bevételekhez jut az elsősorban Kínába irányuló nyersanyag-, a többi között színesfémexportból. Az már a sors fintora, hogy a kínaiak az érceket feldolgozva többszörös áron adják tovább, például a KNDK legfőbb ellenségének, Dél-Koreának.
Több tízezer észak-koreai vendégmunkás dolgozik Kínában, Oroszország Urálon túli részein, illetve a Közel-Keleten. Kemény valutában keresnek, de fizetésüknek csak tört részét kapják meg a kinttartózkodásukat intéző állami vállalatoktól. Ahogy Kína életben tartja a phenjani rendszert, a maga módján Dél-Korea is hozzájárul a rezsim túléléséhez. Amikor Szöulban 1998–2008 között a liberálisok voltak hatalmon, a közeledés jegyében megnyitották a számos déli-északi vegyes vállalatnak otthont adó keszongi ipari parkot. A demarkációs vonalnál lévő komplexum – amelynek bezárásáról a minap érkeztek hírek – 50 ezer észak-koreait foglalkoztat, a termelés ideiglenes szüneteltetése mindkét oldal számára érzékeny veszteséget jelent. Komoly bevételt termel az idegenforgalom is, főleg Kínából jönnek turisták meg azon nyugat-európai országokból, ahol a XX. században nem szereztek gyakorlati tapasztalatokat a „létező szocializmusról”, s
az emberek fantáziáját izgatja a távol-keleti kommunista skanzen.
A harmadik álmítosz Csoma Mózes szerint az, hogy a KNDK egy marxista–leninista rendszer alapján működő szocialista ország lenne. A rezsim alapvetően a bőven táplált nacionalizmusra támaszkodik. Míg Kelet-Európában 1945 után a Szovjetunió terjeszkedése hozta el a népi demokráciákat, addig a phenjani ideológia azt hangoztatja, hogy Kim Ir Szen – felszabadítva az országot a fasiszta japán megszállás és elnyomás alól – lényegében a feudális koreai királyságok hagyományait támasztotta fel és vitte tovább. A KNDK a történelmi gyökerekhez hű, igazi Korea – a Dél egy amerikai imperialista befolyás alatt álló „elfajzott származék”.
– Ha mindenképpen definiálni kellene a KNDK-t, akkor egy afrikai típusú primitív kapitalista országnak nevezném, amely magán viseli a monarchiaszerű hatalomgyakorlás jeleit – utalt a Kim dinasztiára Csoma Mózes. Ugyanakkor a phenjani vezetés egy ördögi kör foglya is: ugyan roppant módon szeretnének nyitni a világra, örülnének a külföldi befektetőknek, de tartanak attól, hogy a nyitással elveszítenék a kontrollt a lakosság felett. Az észak-koreaiak jelentős része – ahogy ezt több disszidens, például Hyeonseo Lee A lány hét névvel című könyvében is leírja – semmit sem tud a külvilágról, a mindenhova behatoló propagandának köszönhetően tényleg azt hiszi, hogy a létező világok legjobbikában él. A külföld felé való nyitás viszont azzal a veszéllyel járhat, hogy jelentős lékeket kapna a hatalom információs monopóliuma, s esetleg tömegesen kezdenének el kételkedni abban, hogy valóban a Kim-királyság a létező világok legjobbika.
A rezsim fennmaradásához regionális, illetve globális politikai játszmák szintén hozzájárulnak. Különböző megfontolásokból ugyan, de lényegében
minden fontos külső szereplőnek – Kínának, Oroszországnak, Dél-Koreának és az Egyesült Államoknak – érdeke, hogy fennmaradjon a zárvány.
Dél-Koreában ugyan sokat tanulmányozzák a német újraegyesítés történetét, de Szöulban tisztában vannak azzal, hogy a 23 millió lakosú északi szomszéd felemelésébe, integrálásába belerokkanhatnak. Ráadásul olyan menekülthullámmal kellene szembenézniük, amelynek kezelése megoldhatatlan feladat elé állítaná a dél-koreai, illetve a kínai hatóságokat. Moszkvában és Pekingben azt sem szeretnék, ha egy esetleges összeolvadás azzal a felettébb kényelmetlen következménnyel járna, hogy a délen állomásozó amerikai erőkkel szemben egy csapásra megszűnne az északi „elrettentés”.
A kelet-európai rendszerváltások idején voltak próbálkozások, főleg phenjani egyetemista körökben, hogy 1989–1990 szellemét importálják. E kísérleteket csírájában elfojtották azzal, hogy hazarendelték a külföldön ösztöndíjjal tanuló diákokat. Az 1990-es évek természeti katasztrófái, például a szárazságok tömeges éhínséggel jártak, de a velejéig korrupt rendszer ezeket is túlélte. Miközben a világ szívesen fogyasztja az észak-koreai bulvárt is, így Kim Dzsong Un hajviseletével, állítólagos feleségével és fel-felröppenő nőügyeivel foglalkozik, a nemzetközi médiát elárasztják a főleg a néphadsereg vezérkarában egyre gyakoribb vérfagyasztó kivégzésekről, tisztogatásokról szóló hírek. Tavaly májusban árulásért Hjon Jong Csol védelmi minisztert végezték ki – méghozzá állítólag légvédelmi ágyúval. A múlt héten Ri Jong Dzsil vezérkari főnök fizetett az életével a korrupcióért és a hatalommal való visszaélésért. A „lefejezések” Csoma Mózes szerint tökéletesen beleillenek a monarchiába, abba a XVII–XVIII. századi koreai királyságba, amelynek intrikái, összeesküvései, megcsalásai és árulásai milliókat szögeznek a képernyők elé – a dél-koreai történelmi-kosztümös tévésorozatokban.
