Az egyik legfélelmetesebb történet a hajdani brit Palesztin Mandátum utódállamaiban bukkan fel máig. Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter időről időre előáll tervével, hogy az izraeli arabokat ki kellene valamilyen módon zárni Izraelből, mivel nem lojálisak a zsidó államhoz. Az egyik mód a kiköltöztetés, akár úgy, hogy finanszírozzák az illojális arabok távozását. A másik a területcsere, amikor kivágják az arab városokat, falvakat Izraelből, s a majdani Palesztinához csatolják. Amikor a mai izraeli kormányfő olyan alkotmányos törvényt akar elfogadtatni, amely a zsidó nép nemzetállamává minősíti Izraelt, visszatér a logikához, amely rettenetessé tette a XX. századot, és végső soron hatmillió európai zsidó elpusztításával járt.
A közel-keleti folyamatos katasztrófát szünet nélkül újratermeli a kiűzések és határmódosítások sora. A dolgok kezdetét pontosan megjelölni aligha lehet. Az biztos, hogy a cionista mozgalom, a zsidó állam gondolata akkor született a XIX. század végén, amikor felerősödtek a kisebbségellenes (antiszemita) mozgalmak a világban. Elég csak a franciaországi Dreyfus-pert és az oroszországi pogromok sorozatát említeni. A logika, amely mindkettőt mozgatta, nem viselte el sem a kisebbség különbözőségét, sem az asszimilációs szándékát.
Ki akarta űzni a zsidókat. Ezért vélte úgy Herzl Tivadar, a cionizmus eszméjének megfogalmazója, hogy a megoldás a zsidó állam. Valahol. Az ő megálmodott Izraelje olyan állam volt, amelyben a zsidók és arabok békében élnek egymás mellett. Az első világháború végzett a hagyományos soknemzetiségű birodalmakkal: eltűnt az Oszmán Birodalom, a cári Oroszország és a Habsburgok dualista állama. Az Osztrák–Magyar Monarchia volt ezek közül az egyetlen, ahol létezett parlamentarizmus, ahol képviseletet kaptak a nemzeti és vallási kisebbségek, vallásszabadság volt, és kialakult az együttélés intézményes formája.
Azok az új államok, amelyek a Monarchia romjain keletkeztek, még a XX. században összeomlottak. Nincs Csehszlovákia, nincs Jugoszlávia, nincs Szovjetunió. Az állami határok száz év óta bizonytalanok, pedig rengeteg sokoldalú egyezmény, paktum állítja, hogy sérthetetlenek. A népek és családok tragédiája az első világháború végével kezdődött, s azóta folyamatos a kisebbségek áttelepítése, cseréje. Minekünk Trianon fáj, az átkeresztelt és kisajátított történelem. Az emlék az Erdélyből kitelepítettekről, akik évekig laktak vagonokban.
De hát ez a tragédia csak egy fejezet az európai–ázsiai történelemből. Csak a húszas években milliónyi görögnek kellett otthagynia városait, amelyeket ősei kétezer éve alapítottak az Égei- és a Fekete-tenger partján. Törököknek és (bosnyák, albán, bolgár, görög) muzulmánoknak kellett átvándorolniuk Törökországba helyettük.
Ez a történet máig nem rendeződött a Balkánon, s a későbbi háborúk és polgárháborúk mind hozzátettek egy-egy véres alfejezetet. Az első világháború után a Népszövetség létrehozott ugyan egy kisebbségvédelmi intézményrendszert, ez azonban kevés eredménnyel járt.
Nem fogadták el sem a nagy külső kisebbséggel rendelkező államok, mint a németek és a magyarok, sem pedig azok az új államalakulatok, amelyek a békerendszerrel kisebbségeket is kaptak. A győztes nácizmus értelemszerűen nem férhetett össze a kisebbségvédelemmel. Sőt amikor Hitler paktumot kötött Sztálinnal, megállapodott vele, hogy a Baltikumból áttelepíti a németeket a birodalomba, hogy ne zavarják a barátságot. Sztálin nem nemzetiségi, hanem hatalmi szempontok alapján kezelte a nemzetiségeket, de alkalmazta a kollektív bűnösség elvét is, s így telepített ki egész népcsoportokat.
A náci törekvés, hogy a zsidó népet kiirtsák, része volt ennek a logikának. A háború után folytatódtak a „népcserék”. A németeket Közép- és Dél-Európából telepítették ki, s ennek a nagy tervnek voltak az elszenvedői a szlovákiai magyarok. A kitelepítések mellett mindig voltak spontán és ösztönzött menekülések is a térségben, részben etnikai, részben politikai okokból. A görög polgárháború idején főleg görögországi szlávokat kényszerítettek emigrációba. A Balkán egyik vérlázító akciója volt, amikor 1988–1989-ben Bulgáriából űzték ki a törököket, akik nem voltak hajlandók elviselni a rájuk kényszerített identitásváltást.
Európa kényszerű népvándorlásai a háború utáni évtizedek történetei. Ez gyorsan elfelejtődött az enyhülés melegében. Amikor kitört a délszláv háború, 1991-ben a kontinens elámult. Pedig tudhatta volna, hogy a térség mekkora feszültségeket hordoz, hogy az addig békésen együtt élő népek milyen gyilkos emlékeket őriznek a megelőző évszázadokból. A jugoszláviai (és a szovjet) modell csődöt mondott, mert nem lehet ideológiai alapon betiltani, törölni a történelmi emlékezetet, s együttélésre bírni a népeket.
Az államszocializmus nem engedte meg az emlékek feldolgozását, a felelősök és tettesek megnevezését. Az ideológia lényege volt, hogy a dolgozó nép nem lehetett felelős, nem is tévedhetett. A bűnökért tehát az uralkodó osztályok, egyházak, a nacionalista hamis tudat felelt. Amikor ezt kiiktatták, a dolgok természetesen rendeződtek. Hogy ez mekkora hazugság, azt a posztjugoszláv és a posztszovjet vérengzések, népirtások, pogromok sok ezer áldozata tanúsítja. De a Közel-Keletnek nevezett térségben is sok hasonlóságot látunk.
A palesztinai brit közigazgatás megszűnése, Izrael kikiáltása után látszólag spontán menekülés és alkalmi kiűzés kezdődött. Sokan azonban azt mondják, hogy a folyamat nem volt spontán. Az ún. revizionista cionista mozgalom magától értetődőnek tartotta több százezer palesztinai arab „kitelepítését”. Ezt később lakosságcsereként értelmezték, hiszen az arab államok is elűztek, kivándorlásra kényszerítettek nyolcszázezer zsidót. A lakosságcsere mint az államalapítás elengedhetetlen eszköze jelent meg. Ennek egyik ideológusa Josef B. Schechtman volt.
Az elmúlt száz év története máig befejezetlen. A népvándorlás ugyanis tart, a kisebbségek köztünk vannak, velünk élnek, sőt ezek az állapotok újratermelődnek. Az együttélés pedig sokszor elviselhetetlennek látszik. Az, ami most történik Európában, emlékeztet a XX. század első felének eseményeire.
A többségi nemzetek, az államalkotó népek azt latolgatják, el kell-e viselniük az övékétől nagyon különböző kultúrák létezését. Korábban népszerűek voltak olyan metaforák, amelyek leírták a különböző világok békés egymás mellett élését. Kanadában például azt magyarázták nekem, hogy az ő társadalmuk nem olvasztótégely, mint az USA-é, hanem salátástál. Nem olvad össze benne a sok különböző anyag, hanem tarkasága, sokféle különbözősége alkot egységet. Ezt mondták más kontextusokban multikulturalizmusnak. Azaz, hogy képes megférni, egymást gazdagítani a sok kultúra, nem kell a domináns civilizációnak mindent felfalnia. Ez az elmélet most – úgy látjuk – nem működik.
A salátástál robban. És ha nem is bomba, mégis sok minden keseríti meg az együttélést, egyre több az ellenségeskedés. A többség fél. Amikor pedig a többség fél, az nagy bajt jelent. Akár egzisztenciális félelmekről van szó gazdasági válság idején, akár a kultúra féltéséről. A kisebbség szintén fél. A félelemnek, az idegenség érzésének, a kisebbrendűségi érzésnek tulajdonítható a kisebbségi agresszivitás. Ez nem feltétlenül erőszak, de mindenképpen elzárkózó és veszélyes, és nehezíti az együttlakást.
Az Európába települt kisebbségek sokszor vallásilag szerveződnek. Többnyire konzervatív, archaikus szokásokat követnek. Lehet, hogy a betelepülők irigylik a bennlakók életszínvonalát, ám többnyire meg is vetik őket lazának hitt erkölcseik miatt. A multikulti egyik alapgondolata a másik kultúrájának, szokásainak elismerése, de legalábbis elviselése volt. De elismerhetjük-e Európában a becsületgyilkosságokat, a melegek megölését, a gyerekházasságokat? Hogyan lehet ezt eltűrni? Nem kell-e attól tartanunk, hogy egy ilyen világ vallási fundamentalizmust jelent, amelyből akár terrorizmus is fakadhat? Sokakat aggaszt ez, ezért kap annyi szavazatot Európában a sok bevándorlásellenes párt.
Az egyik lehetséges válasz, hogy szakítunk a csődöt mondott multikultival és szövetségesével, a „politikailag korrekt” beszédmóddal. Ez most divatos. Katolikus filmes és jobbközép politikus jelenti ki, hogy nem viseli el a pc-t. Zavarja, sőt akadályozza az életét, komfortérzését a nők, a kisebbségiek, rokkantak, a melegek és hasonlók szempontjait is figyelembe vevő beszédmód és vele a gondolkodás. Mert nem cselekedhet szabadon, mert beleszólhatnak, mit miért mond és tesz. Nemcsak a tahósághoz való jogot veszik el tőle, de osztozkodnia kell jogokon, állásokon, javakon is.
A dolgok összefüggenek, és fejlődőképesek a társadalmi folyamatok. Majd, ha végeznek a pc beszédmóddal, mondjuk a szlovák nemzeti szellemű motorosok, akkor már nemcsak a romák/cigányok/zsidók/melegek kerülhetnek a célkeresztbe, hanem például a magyarok is. Lehet arról beszélni, hogy ők idegenek, ők a többségiek szerencsétlensége, korlátozni kell a jogaikat. Letörhetik újra a magyar feliratokat, megfélemlíthetik a magyarul beszélőket, bezárathatják az iskolákat – szabadon űzhetik őket a Duna másik oldalára. Szóval folytathatják ott, ahol 1948-ban kényszerűen abbahagyták.
