Bárkivel beszélünk a Nizip-2-ben, ugyanazt hangsúlyozza: itt minden szép és jó. „Hát nem gyönyörű itt? Nincs semmi probléma” – mutat körbe konténerlakásán a 41 éves Hadízsa Hasszan, aki családjával három évvel ezelőtt menekült el Bassár el-Aszad rezsimjének kegyetlenkedései elől. Az ajtótól jobbra a konyha, balra a nappali. A falakat csillogó függönyök takarják, a padló olyan tiszta, hogy enni lehetne róla. Férjével és hat gyermekükkel laknak a légkondicionált konténerben. A kicsik iskolában vannak; a két legnagyobb a táboron kívül dolgozik egy kenyérgyárban. Az egyik sarokban tévé, a tetőn pedig – mint kivétel nélkül minden konténeren – parabolaantenna.
Mindenki folyamatosan a szír adókat nézi.
Férje odakint teázik a többi férfival a ház előtt. Amikor arról kérdezzük, hogy nem gondolkodott-e a család azon, hogy Európa felé induljanak, a fejét rázza: Itt nincs probléma, minek keresnénk a bajt?
A legfontosabb, hogy a kilencszáz konténerben csaknem ötezer menekültet befogadó tábor biztonságos. A rendre a török csendőrség vigyáz; sikerült elkerülni, hogy a jordániai vagy sok afrikai menekülttáborhoz hasonlóan a feketepiac és bandaháborúk uralják a közösséget. A török táborokat a többitől eltérően nem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, a UNHCR üzemelteti, hanem a török katasztrófavédelem, az AFAD.
Az AFAD felhívta az ENSZ szakembereit és megkérdezte, milyennek kell lennie egy menekülttábornak – például milyen messze legyenek egymástól a konténerek –, majd megépítette azokat. És mivel a török kormány építette és fizeti, ő mondja meg, milyen segélyszervezet mehet oda be és mit csinálhat. Ő nevezi ki a vezetőket, tanárokat és minden alkalmazottat. A szupermarketben bankkártyával lehet vásárolni, amelyre személyenként és havonta 85 török lírát utal a kormány. Ebből az ott lakók szerint ki lehet jönni, mert a legtöbben dolgoznak is – vagy a táborban, vagy azon kívül a közelben.
Ezt a rendszert is Törökországban tesztelték először, és bevált: sokkal kevesebbe kerül, mint főzni és ételt osztani. És szabadságot is ad az embereknek, akik így azt esznek, amit akarnak.
Pedig a szírek hivatalosan nem is menekültek Törökországban, hanem „vendégek”. Ankara úgy ratifikálta az 1951-es menekültügyi egyezményt, hogy csak az Európából érkezőket ismeri el menekültként, azaz csak rájuk vonatkozik, hogy nem lehet őket visszatoloncolni háborús országba, illetve védelmet kell nekik nyújtani, és nem szabad megtiltani számukra a szabad mozgást és munkavállalást. A magyar sajtódelegáció számára kiosztott prospektusban angolul még a menekült szó szerepel, törökül már a vendég. A nemzetközi egyezmény tehát erre nem kötelezte Ankarát, de az elmúlt években minden szír menekültet beengedett.
A The New York Timesnak korábban nyilatkozó szakértők szerint olyan mintaszerű táborokat építettek a törökök, amilyenre nincs máshol példa. Nem utolsósorban azért, mert
azt gondolták, csak átmeneti szállást kell adniuk a szíreknek, akik a szép táborokat látva majd úgy mennek haza, hogy mindig hálásak lesznek.
A tiszta és rendezett konténersorok pedig a világ közvéleményét is meggyőzhetik arról, hogy Törökország nem érdemtelenül vágyik nagyhatalmi szerepre.
Ám már az ankarai kormány és a menekültek is rájöttek, hogy nem csak néhány hónapos átmeneti tartózkodásról lesz szó. Pedig a Nizip-2 lakóinak többsége még mindig Szíriába vágyik.
Hiába tökéletes a tábor, ez nem igazi élet. Hiányzik nekik a munka, a jövőkép és a szabadidő értelmes eltöltése.
A „művelődési házban” két Aleppóból érkezett lány, Marah és Hannah fogja meg a kezem és ránt be egy helyiségbe. Gyorsan becsapják maguk mögött az ajtót, mutatva, hogy oda férfiak nem léphetnek be. Kiderül, hogy a fodrászatban vagyunk: a török kormány fizeti a fodrászokat, és havonta egyszer mindenkinek ingyen levágják a haját. Hatan vannak bent összesen, a török fodrásznőn kívül mindenki fejkendőben. Ma épp nem hajvágásra érkeztek, csak szemöldököt szedetni, a két, engem invitáló tizenhat éves lány pedig tanulni. Iskola után minden délután ide járnak, és a végén papírt is kapnak majd róla, hogy fodrásznak tanultak. Közben olyan viháncolás és sugdolózás zajlik, mint bárhol, ahol nők magukra csukják az ajtót – főleg, amikor azt kérdezem, vannak-e helyes fiúk az iskolában. Később kiderül, hogy bármennyire is élvezik a délutáni csevegést, nem a fodrászszakma az álmuk. Mindkét lány haza szeretne menni Szíriába és egyetemre járni, az egyikük jogot tanulna, a másik tanár akar lenni. De itt nincs más, amit csinálhatnának.
A Nizip-2-ben a középiskolát is be tudják fejezni a gyerekek, hatan már egyetemre járnak az itt végzettek közül Törökországban és ösztöndíjat is kapnak. A menekülttáborokban minden gyereknek tudják biztosítani az arab nyelvű oktatást. Ám azok közül, akik „odakint” élnek, csak 250 ezer szír gyerek jár iskolába, 400 ezer viszont nem. Vagy nincs elég tanterem, vagy nem értik a török tanárokat. „Ez hosszú távon óriási probléma lesz, vagy Szíria, vagy Törökország számára” – mondja az AFAD ankarai központjában Özge Mise. Az AFAD munkatársai azok, akik regisztrálják az érkező menekültek biometrikus adatait, fürdési lehetőséget biztosítanak számukra, megvizsgálják és beoltják őket. Mindegy, hogy valaki menekülttáborba megy vagy a törökök között él egy városban, ugyanolyan jogok járnak neki:
a törökökhöz hasonlóan mehetnek a közkórházakba, ahol ellátják őket. A gyerekek járhatnak iskolába, ahol a török és a szír tanrend szerint egyaránt tanulhatnak. Mindenki szabadon mozoghat,
de a szolgáltatások abban a városban járnak, amelyet a papírjukba beleírtak. Nem kötelező itt maradni, át lehet iratkozni más városba, ha valaki költözni akar.
A táborban a gyerekeket szír tanárok tanítják a szír tananyagra. Az óvodában a kicsikre egy szír és egy török gondozó vigyáz, hogy legalább az egyikük értse a nyelvet. Ott jártunkkor a könyvtárban épp felzárkóztató órát tart egy szír önkéntes tanárnő olvasásból azoknak a gyerekeknek, akik a polgárháború miatt évekig kimaradtak az iskolából. Szalva Jusszef elmondása szerint Aszad katonái elől menekült el Damaszkuszból. „Jó itt élni, mert itt béke van, de ez hosszú távon nem élet” – mondja ugyanazt, amit szinte mindenkitől hallunk. Ötvenes éveiben jár, már fiai is Törökországban vannak. Abba bele sem mer gondolni, hogy a gyerekei Európa felé indulnak egyszer. „Akkor elveszne a lelkük” – mondja.
Érdeklődésünkre megkérdezi a gyerekeket, ki akar mesélni arról, mire emlékszik Szíriából. A kérdést hamar megbánjuk, mert szívszorító történetek érkeznek az öt-hat év körüli gyerekektől. Egy Idlibből érkezett kisfiú arra emlékszik, hogy nagy bombák hullottak az égből, az iskolában mindenki a pad alá bújt, de két tanár és az igazgató meghalt. Egy aleppói fiú arra emlékszik, hogy a szomszéd iskolát bombázták le. Segíteni próbáltak nekik, de szinte mindenki meghalt. Egy másik kisfiú arra emlékszik, hogy katonák jönnek az iskolába, mindenkit hazaküldenek, majd fegyvereket telepítenek a tetőre.
Az ankarai kormányhivatalokban azt hangsúlyozzák, hogy Európának is segítenie kell a menekültválság megoldásában, azt nem lehet egyedül Törökországtól várni. Cemalettin Hasimi, a török miniszterelnöki hivatal főtanácsadója és sajtófőosztályának vezetője szerint a jelenlegi menekültválság már rosszabb, mint ami az első világháborúban kialakult.
„Tízmillióan hagyták el az otthonukat, ez a szír lakosság fele. Egy elveszett generáció. Ma könnyebb kézigránátot venni Szíriában, mint könyvet”
– mondja. „Törökország belefáradt, hogy minden kérdést egyedül válaszoljon meg Szíriáról. Nem lehet egyetlen országra tenni a menekültválság kezelésének a felelősségét, együttműködésre van szükség” – mondta. „Egyre több jel utal arra, hogy Európa hajlandó erre.” Ankara Aszad távozását sürgeti, de Hasimi szerint nem elég megdönteni a szír elnököt, azt is ki kell találni, mi lesz a következő napon. Ki alakítson átmeneti kormányt? Milyen biztonsági erők ellenőrzik majd az országot?
Hasimi szerint
Európa első reakciója, a „falak emelése” nem megoldás, mert az életüket féltő embereket az nem állítja meg.
Európától pedig nem pénzt akarnak – utal a múlt héten felmerült 3 milliárd eurós uniós ajánlatra. „A múlt hét végén itt volt Angela Merkel, de mi már így is rengeteg pénzt költöttünk a menekültekre, hozzá vagyunk szokva, hogy ellássuk őket!” – mondta, és ő is a jól ismert számot említi, mely szerint Törökország már hétmilliárd eurónál is többet költött a szíriai menekültek ellátására. Szeretnék, ha felgyorsulnának az EU-csatlakozási tárgyalások, de ezt nem akarják összekötni a menekültkérdéssel.
Törökország menekült- és migrációs politikájának végrehajtásáért a belügyminisztérium Migrációmenedzsment Főigazgatósága felel. Abdullah Demir, a szervezet egyik vezetője szerint sem pénzre volna szükség. Szerinte a menekültek boldogok Törökországban, és aki elindul, csak azért teszi, mert a német kancellár azt mondta, hogy Németország mindenkit befogad.
Ám az AFAD embereivel beszélgetve más kép rajzolódik ki. Amikor arról kérdezzük őket, mi a legnagyobb probléma, azonnal kiderül, hogy itt már nem politikusokkal ülünk szemben. „Pénz kellene, túl kevés a nemzetközi segély. Kellene utakra, kórházakra, iskolákra" – mondja Özge Mise. És hogy miért most indultak meg az emberek Európa felé?
„Most adták fel a reményt, hogy visszatérhetnek Szíriába. Pedig mi mindent megadunk itt nekik"
– teszi hozzá kollégája, Cem Vural. „De új életet akarnak kezdeni, és Európa sokkal több lehetőséget tartogat."
A 17 éves Gufran sem a menekülttáborban képzeli el a jövőjét. Igaz, ő még csak négy hónapja érkezett a családjával a szíriai Idlibből. Angolórán találkozunk, éppen a múlt idő képzését tanulja. Hosszú fekete kabátjához színes kockás fejkendőt visel. Ügyvéd szeretne lenni, mint az édesapja, de nem Törökországban, hanem Szíriában. Hiszen azt látta, hogy édesapja otthon sikeres ügyvéd volt. A menekülttáborban viszont egész nap tétlenül üldögél.
