Ha nem is beszélnek róla túl sokat, itt is létezik Trianon-szindróma
De ki a többi férfi? Megkérdeztem. Az egyik Szaid sejk kurd vezető, aki a húszas években felkelést szervezett Kemal Atatürk és a török világi állam eszméje ellen. Több költő és diákvezér a hatvanas-hetvenes évekből, akiket lelőttek, vagy kivégeztek a hatóságok.
Igazi kurd ikonosztáz, ami persze furcsa szóhasználat ebben a muzulmán kontextusban, de a lényeghez közelít. Aki ilyet vásárol, az politikai és nemzeti elkötelezettségét is demonstrálja – feltehetően otthona falain belül. Most éppen megteheti, mert a hatalom nem csap le a nemzeti ellenállásnak ezekre a demonstrációira. Egyébként is tűzszünet van, sőt békefolyamat.
Itt Diyarbakirban, a törökországi kurdok nem hivatalos fővárosában a külföldi igazán nem sejtheti, hogy mennyire törékeny ez a béke. És mennyire tele van minden történelemmel!
A háború most a határ túloldalán dúl: Moszult elfoglalták az iraki–szíriai kalifátust követelő ISIS gyilkos harcosai és túszul ejtettek nyolcvan törököt a konzulátuson – köztük asszonyokat, gyerekeket. Ez izgatja az ittenieket, törököket, kurdokat egyaránt. Mert – magyarázza egy itt élő külföldi – a törökök fejében Moszul nem külföldi város. Szóval, ha nem is beszélnek róla túl sokat, itt is létezik Trianon-szindróma, csak épp nem Versailles-ban, hanem más városokban köttetett meg a régi Oszmán Birodalmat feltrancsírozó „rendezés”.
|
Járőröző páncélos a törökországi kurdok nem hivatalos fővárosában
Umit Bektas / Reuters |
Moszul így lett a későbbi Irak része, s így szakították el egymástól a kurd nép törzseit, nemzetségeit. A legtöbben itt, Törökországban élnek, de milliók vannak Irakban meg Szíriában is. Az irakiaknak most épp viszonylag jól megy, autonóm (demokratikus) államuk van, önálló hadseregük és sok szénhidrogén-bevételük. Pont most foglalták el puskalövés nélkül a térség legnagyobb városát, Kirkukot, ahonnan az iraki helyőrség az ISIS elől menekült el.
Szíriában a hároméves polgárháború vajúdott ki magából egy kurd államszerűséget a török határ menti sávban. Ezt a háborútól tépett területet a kurdoknak Rojavának (ejtsd Rozsava) nevezik, ami azt jelenti Nyugat, mármint Nyugat-Kurdisztán.
A terület nagy részét a Népi Védelmi Egységek kurd csapatai őrzik és az Aszad-rendszerrel semleges viszonyt fenntartó kurd pártok kormányozzák. A kurd fegyveresek főleg az iszlám szélsőségesekkel kénytelenek harcolni. Azokkal, akik innen átrándultak Irakba, hogy ott lerohanják Moszult, Tikritet és Tel-Afart, több ezer embert lemészároljanak, félmilliót menekülésre késztessenek...
Szóval érezzük a háború szelét ebben a békés, építkező nagyvárosban, ahol külföldi és törökországi újságírók arról beszélgetnek az EU ankarai képviselete által összehozott találkozón, hogy lehetséges-e a megbékélés a kurdok és a török kormány között?
A vita végül is megdöbbentően egyetértő beszélgetéssé változott: EU-ból érkezett riporter, török és kurd is egyetért abban, hogy az enyhén szólva bonyolult regionális helyzetben nem lehetséges a megbékélés, a rendezés, ha az nem jár együtt az egész török társadalom és az állam demokratizálásával. A kurd kulturális, nemzeti jogok korlátozása mindig elég ok a lázadásra, a fegyveres összecsapásra. Ez pedig kiváltja az állami „visszacsapást”, a jogkorlátozást, az önkényes letartóztatásokat és hasonlókat.
Szinte naponta jelennek meg az újságokban hírek arról, hogy valamelyik kurd lakta városban a rendőrség a tüntető tömegek feloszlatása közben megöl valakit. Néha járókelőt, néha kődobáló kiskamaszt talál fejen a könnygázt tartalmazó fémdoboz. Mint épp a mi vitánk előtti héten a közeli Licében, vagy pont a vita idején egy másik faluban.
Itt is, ahogy megyünk a zsúfolt utcán időnként rendőrségi páncélautókba ütközünk. Tíz perc belvárosi séta – három sötét színűre festett csinos kis PSZH. Kettő békésen parkol, a harmadik lassú tempóban hajt az autókkal teli utcán, tornyában sisakos harcos markolja a géppuskát.
A teaárusok, buggyos kurd nadrágot viselő idősebb férfiak, a lézengő fiatalemberek oda sem néznek. Része a városképnek, ahogy a világörökség címre pályázó másfél ezer éves városfal.
Soha többé hegyi törökök
A megbékélésnek persze vannak valódi eredményei. A kurd nyelv használata már nem tilos. Megjelennek kurd nyelvű lapok, létezhet tévéadás, rádió ezen az ősi, indoeurópai eredetű nyelven. A kurdok persze többre vágynak, anyanyelvi oktatást szeretnének, nem csak lehetőséget arra, hogy használják saját nyelvüket. A konferencián hozzászóló kolléga törökül sajnálkozott, hogy kurdról nincs fordítás angolra. A nyelvi, kulturális tilalmakat évtizedeken keresztül vaskézzel hajtotta végre a rezsim a török nemzetállami ideológia jegyében.
|
Erdogan hívei hallgatják a kormányfőt diyarbakiri kampányrendezvényén
Umit Bektas / Reuters |
Törökországban mindenki török, nincsenek nemzetiségek – állították, a kurdokat „hegyi töröknek” hívták. A szociális, kulturális és nemzeti elnyomásra volt válasz a magát szocialistaként jellemző Kurd Munkáspárt (PKK) megalakulása, majd a most 66 éves Abdullah Öcalan által vezetett gerillaháború.
Immár harminc éve tart, néha tűzszünet, néha robbantás, támadás, kínzás és pusztítás jellemezte. És negyvenezer halott. A törökök válaszul a falvakból a városokba telepítették a szerintük a PKK hátországát adó kurd parasztokat. A kurd legális pártok így lettek hatalommá a városokban. Öcalan az összes kurdot egyesítő szocialista Kurdisztánt jelölte meg végcélként. 1999-ben a török titkosügynökök (állítólag a CIA és a Moszad közreműködésével) Nairobiban elfogták. Halálra ítélték, amit tényleges életfogytiglanra változtattak.
A Márvány-tengerben lévő Imrali sziget foglyaként továbbra is ő a kurdok legnagyobb tekintélye. Sokak számára vezér. Ő lett a megbékélés kezdeményezője is.
Erdogantól akár beszélhetnek kurdul is, ettől nem omlik le az ég, ahogy egy kis autonómiától sem. Persze csak mértékkel!
Az elemzők azonban azt mondják, hogy hiába írta Apo (ez a mozgalmi neve, Bácsit jelent) az elméleti könyvek sokaságát, hirdetett már korábban is tűzszüneteket, mondott le az önálló kurd államról, a helyzet nem enyhült, amíg a török kormánynak nem lett égető politikai szüksége a kurdisztáni békére és a kurd szavazatokra. Azóta van békefolyamat, amióta ezt Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök, a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) vezetője is akarja.
Először is azért, mert megértette az üzenetet: Brüsszelbe (az EU-tagsághoz) az út Diyarbakiron (a kurd rendezésen) keresztül vezet. Aztán meg az iszlamista és oszmánnosztalgiás Erdogannak nem olyan fontosak a kemáli nacionalizmus és etatizmus sarokkövei. Tőle beszélhetnek kurdul is, ettől nem omlik le az ég, ahogy egy kis autonómiától sem. Persze csak mértékkel! Erdogan alkotmányreformot akart, demokratikus, EU-konform változásokat hirdetett, s megbékélést a kurdokkal.
A kurd szavazatok nélkül nincs ugyanis az alkotmányreformhoz kellő többsége. Akkor nem lesz belőle az idén augusztusban köztársasági elnök sem. Hacsak a kurd szavazók nem őt választják.
Ott táncol a törzsfőnök
|
Öcalan-portréval ünneplik a tavasz érkezését Diyarbakirban
Umit Bektas / Reuters |
Ülünk egy elegáns mardini étteremben. Alig hallani a beszélgetést, mert az énekes duó, na meg a hangszereik tűzbe hozták a közönséget. Először a vacsoraasztal körül kezdett énekelni, kezével-vállával táncolni, rezegtetni a sok művelt és tapasztalt férfi és nő, majd két perc múlva összekapaszkodnak a pincérekkel is és a szűk helyen ropják a bonyolult lépéseket.
A mellettem ülő török kollégát kérdezem: kire szavaznak majd a kurdok? Az első fordulóban a saját jelöltjükre – mondja, aztán meg a törzs vezére megmondja nekik, kire. És ki a törzsfőnök? – Ott táncol! – mutat a szikár, bajuszos, középkorú úrra, aki két hölgy között ropja. Kételkedem a szavában, hiszen ez Ahmet Türk Mardin (és a környező vidék) demokratikusan választott polgármestere, korábban parlamenti képviselő és a feloszlatott Demokratikus Társadalom Pártja elnöke.
Aztán a Wikipédiából megtudom, hogy a 72 éves férfi valóban egy kurd törzsfőnök leszármazottja, a státusz pedig öröklődik. Pártját az alkotmánybíróság öt éve feloszlatta, mert a PKK fedőszervét látták benne. Azt mondják, hogy a kurdok azért szavaznak majd inkább Erdoganra, mert feltételezik, ő inkább megadja nekik az áhított jogokat. És Öcalan is ezt ajánlja majd nekik.
A kurd vidéken egyébként nem csak a PKK és fedőszervei léteznek. Szinte ugyanolyan tábora van az AKP-nak is. Vannak kurd szunnita vallási konzervatív erők is. Erdogan pártja az elmúlt évtizedben itt is sokat épített, fejlesztette a helyi gazdaságot. Szemmel látható a gyarapodás.
Kaotikus városképben nőnek ki a lakóházak, üzletek, bevásárlóközpontok, a városszéleken ipari zónák. A munkanélküliség továbbra is itt a legnagyobb, mégis javult a helyzet. Mardinban, ebben a szír határ közeli városban hatalmas útépítések folynak, szupermodern tágas repülőteret adtak át.
„Az emberek tudják, hogy a politikusok nagyon akarják a fejlesztéseket, mert az ő cégeik is benne vannak az építkezésben. És nem az érdekli az embereket, hogy a politikusok mennyit lopnak, hanem az, hogy a fejlesztések munkalehetőséget adnak nekik” – vázolja a helyi politikai gazdaságtan alapjait egy kurd kolléga. Munka ugyanis nincs.
Talán itt a legmagasabb a képzetlenek és az írástudatlanok aránya Törökországban. Sok fiatal között sikkes dolog az iskola után, sőt helyette, „felmenni a hegyekbe”, beállni valamelyik fegyveres osztagba. Most már diplomások is mennek – mondják. Eközben kétségbeesett anyák amiatt tüntetnek, hogy a PKK elrabolta gyermekeiket. Harcok azonban mostanság nincsenek a török területen. A kurdoknak az önigazgató iraki Kurdisztánba irányuló kivándorlása megállt ugyan, de a török kormánypárt is leállt a törvénymódosításokkal, az intézményi változásokkal (Öcalan amnesztiájával), ami szintén a rendezés része lenne.
A politikai gazdaságtannak sok gyakorlati eleme él itt egymás mellett. A hónap elején Licében összecsaptak a helyiek a rendőrséggel. Miért? – Mert itt most nagyon dühösek az emberek – kapom a választ. Aztán a diyarbakiri tudósító elmondja, hogy az előző évben a hatóságoknak sikerült másfél millió tő indiai kendert kiirtaniuk és a tavalyi késztermék nagy részét is megsemmisítették. A termelők pedig felvették az előleget.
Ha az idén nem tudnak szállítani, akkor nagyon nehéz lesz a sorsuk, elveszíthetik a földjeiket. Naivanmeg kérdezem, vajon a PKK lenne ebben az üzletben? – Nem, ők már inkább az ingatlanfejlesztésre álltak át – hangzik a válasz. A progresszív sajtó azt írta, hogy Licében azért tüntettek, mert a hatalom új kiserődöket épített ott. Ezeket kalekolnak hívják, a török állami erőszak jelenlétét mutatják a kurd földön. Ennek pedig nem örülnek sem a nacionalisták, sem a kábítószer-termelők.
A helyzet tehát bonyolult.
