– Mondana többet a kulturális változásokról, amelyek aggasztják az amerikaiakat?
– Változik az ország demográfiai összetétele. Az Egyesült Államok sokáig nagyon homogén ország volt, de néhány évtizede komoly változásokat hoz a bevándorlás. A kulturális változások miatti szorongás pedig szorosan összefügg a gazdasági problémákkal. Sokan vannak, akik nem szeretik az újonnan érkezőket, nem bíznak a vezetőinkben, és egyszerűen nem akarják, hogy olyanok költözzenek a közelükbe, akiknek más a bőrszíne, vallása vagy származása.
– Ez Indiana államra is igaz? Hiszen ott még mindig túlnyomó többségben van a fehér lakosság.
– Igen, van hatásuk ezeknek a változásoknak az államra, igaz, talán valóban nem annyira erősen, mint a két parton fekvő nagyvárosokban. De Trump nagyon népszerű itt, Indianában, és az előrejelzések szerint meg is nyeri az államot, mert nagyon sokaknak nem tetszik, ami az országban zajlik. A lakosság nagy része nem túl iskolázott fehér, Trump kampánya pedig egyértelműen őket célozza meg. Az igaz, hogy az emberek többsége itt, Indianában nem találkozik bevándorlóval, nincsenek sokan ebben az államban. De az emberek látják a híradásokat ezekről a problémákról és a menekültekről, és nem akarják, hogy idejöjjenek. Félnek. Én személy szerint úgy gondolom, ez a félelem eltúlzott, viszont megmozgatja és aggasztja az embereket, ezért foglalkozni kell vele. Az a nagy kérdés, eleget meg tud-e nyerni magának közülük ahhoz, hogy többséget szerezzen az elnökválasztáson. Igaz, az utóbbi napokban (az interjú augusztus 25-én készült – a szerk.) Trump megpróbált nyitni a kisebbségek felé. Ez drámai változás a kampányában, amit persze, ha megkérdeznénk, ő nem ismerne el. Ennek pedig az az oka, hogy Trump és a tanácsadói is felismerték, nem lesz elég a fehérek szavazata a győzelemhez. Az a legkevesebb, hogy legalább egy részét el kell vennie a feketék és spanyol ajkúak voksainak, azok tömegének, akik ma Clintont támogatják.
|
| Fotó: Joshua Roberts / Reuters |
– És mi a baja az indianaiaknak Hillary Clintonnal?
– Egyszerűen nem az ő állama. Alig vannak kisebbségek, és a gazdaság nem megy túl jól. Valamint persze Indiana hagyományosan republikánus, a jobbközép felé húz. Nagyon sok mindenben gyanúsnak is tartják itt a választók Clintont. Ám a Clinton-csapat nem is számít rá, hogy megnyerik az államot, úgy vélik, enélkül is össze tudják szedni a győzelemhez szükséges 270 elektori szavazatot. Nincs szükségük Indianára.
Indiana ragaszkodik a fegyvereihez
Indianában könnyen rábukkanhatunk az amerikai filmekből jól ismert apró, békés idilli kis városokra a kockás abroszos hamburgerezőkkel és középiskolai pompomlánycsapatokkal. Az állam lakossága fehér és konzervatív, és általában a republikánusokra szavaz. Multikulturális „szigeteket" elsősorban az egyetemi városokban találni, mint például Bloomington, amely az Indianai Egyetem legnagyobb campusának ad otthont (ahol egyébként van egy magyar tanszék is). A helyieknek nagyon fontos, hogy fegyvert tarthassanak (ezt a Demokrata Párt korlátozná) és mint azt lapunknak négy éve többen is kifejtették: már „ciki" bevallani, de sokan még mindig kényelmetlenül érzik magukat amiatt, hogy fekete elnöke lett az országnak. Emellett büszkék arra, hogy önerőből boldogulnak és nem az államon „élősködnek", és nagyon nem szeretik, ha Washingtonból próbálják nekik megmondani, mit csináljanak – például azt, hogy az Obama-féle reform arra kötelezi őket, hogy kössenek betegbiztosítást.
– Ön demokrataként győzött 17 alkalommal egy republikánus államban, mi volt a titka?
– Néha megválasztunk demokratákat is, nem zárjuk ki őket teljesen. De egyértelműen a republikánusok felé hajlunk.
– A világ aggódik, hogy mi fog történni, ha Donald Trump lesz az Egyesült Államok elnöke. Jogos az aggodalom?
– Igen, szerintem az. Persze, egyértelmű, hogy nem támogatom Trumpot. Először is azt kell látni, hogy a mostanában oly elterjedt populista dühöt az összes politikus közül ő tudta a leghatékonyabban meglovagolni. Vannak kétségei a NATO hatékonysága felől és afelől is, hogy milyen szerepet kell játszania az Egyesült Államoknak a világban. Van benne egy nagy adag nacionalizmus, ami nagyon sokaknak tetszik. Világos, hogy óriási hatása volt a Republikánus Pártra és az egész amerikai politikára. Eközben mind több republikánus vezető határolódik el tőle és mondja azt, hogy Clintonra fog szavazni, de legalábbis azt, hogy nem támogatja Trumpot. És lassan közeleg a kampány vége, néhány héten belül elkezdődik a levélszavazás. Hozzám hasonlóan egyre többen fogják felismerni: problémát jelent, hogy Trump egy megépíthetetlen falat akar építeni a mexikói határra, hogy vallási és ideológiai tesztet vezetne be a határon és hogy folyton változtatja az álláspontját. Gondoljunk bele abba, ha elnökként mondta volna mindazt az elmúlt hat hónapban a bevándorlás kérdéséről, amit jelöltként megfogalmazott!
Fél év alatt annyiszor változtatta meg az álláspontját, hogy ha megpróbálják követni az utasításait, az teljes káoszba süllyesztette volna a szövetségi kormányzatot. Néhány napon belül változtat az ötletein! Egy elnöknek viszont kell, hogy legyen egy bizonyos temperamentuma, és konzisztensnek kell lennie. Ez nincs meg benne, ezért megkérdőjelezem, hogy képes vezetni az országot.
– Sokak szerint az amerikai demokrácia és kormányzat, illetve annak intézményei olyan erősek, hogy ha elnök lesz is Donald Trumpból, „megfogják" a kezét. A Pentagon vagy a külügyminisztérium majd arra kényszeríti, hogy mérsékelt elnök legyen.
– Én ebben nem bíznék. Az elnököknek nagy a hatalmuk. Sokan vannak Trump körül, de hogy mérsékeltebbé tudják-e tenni? Eddig nem tették. Nem lehet egy elnökjelöltre annak alapján szavazni, hogy azt reméljük, majd jó emberekkel veszi körül magát. Arra kell figyelni, amit a kampányban mond. Ha ő az elnök, akkor ő a főnök. Övé a végső hatalom, még akkor is, ha nincs teljesen egyedül, hiszen ott a kongresszus, a legfelsőbb bíróság és ott vannak a kormányzat más intézményei is. Szerintem az ország erősen, sikeresen, szabadon és biztonságban jön majd ki ebből a helyzetből. Azt ugyan lehetetlen tagadni, hogy a jelenlegi politikai klíma miatt a politikai intézményrendszer túlfeszített és nagyon nagy nyomás alatt áll. De sikeresen túl vagyunk jóval több, mint kétszáz éven, az intézményrendszerünk rugalmas, és ez a jövőben is így lesz.
– Egyik leggyakrabban hangoztatott tézise, hogy a fegyvereket mindig meg kell előznie a diplomáciának, és azt vallja, Amerika túl gyakran nyúl a fegyverekhez. De ha már diplomácia, vajon mi a célravezetőbb: az olyan gesztusok, mint például a korona visszaadása Magyarországnak 1978-ban (lásd keretes írásunkat), vagy a kemény szavak? Mi hasznosabb olyan vezetőkkel szemben, mint Vlagyimir Putyin orosz vagy Recep Tayyip Erdogan török elnök?
– A hosszan tartó, alapos párbeszéd abszolút szükséges. Ha ez nincs meg, akkor a gondok csak mélyülnek. Nagyon sok amerikai szerint meg kell szakítani a diplomáciai kapcsolatokat, ha problémák merülnek fel. Szerintem a konfliktusok kezelésének egyetlen módja, ha beszélünk róluk. Ez nem csodaszer, nem old meg mindent, de ha nincs párbeszéd, akkor nem jutunk sehová. Ehhez kellenek a fent említett gesztusok is, ez szerves része a folyamatnak.
– A terrorizmus és az Iszlám Állam esetén hogyan használható ez a hozzáállás?
– Minden kormány nagyon aggódik a terrorizmus miatt, de az nem maga az ellenség. A terrorizmus egy taktika, azoké, akik fel akarják borítani a fennálló rendet. Senki sem tudja, vele szemben mi a megoldás, ezért együtt kell működnünk egymással. Magyarországnak vannak olyan információi és képességei, amelyek Amerikának nincsenek, és fordítva, ezért egy terrorellenes fellépéshez együtt kell működni.
Lee H. Hamilton
85 éves, Floridában született. Jogi egyetemre már Indiana államban járt, ahol diploma után praktizálni kezdett. Harmincnégy éves korában választották be először az amerikai kongresszusba; innentől kezdve 34 éven át képviselte indianai választókerületét a törvényhozásban. Mivel a képviselőket kétévente választják újra, ez azt jelenti, hogy egymás után tizenhét alkalommal lett képviselő a Demokrata Párt tagjaként egy olyan államban, amely hagyományosan a republikánusokra szavaz. Több mint három évtizedes karrierje során az amerikai külpolitika és nemzetbiztonsági kérdések elismert szakértője lett. A kilencvenes években olyan befolyásos képviselőházi bizottságok elnöke volt, mint a hírszerzési vagy a külügyi. A kongresszusból 1999-ben vonult vissza, majd két évvel később George W. Bush elnök kinevezte a szeptember 11-i terrortámadást kivizsgáló bizottság alelnökévé. A 2006-ban alapított, az iraki háborút és következményeit vizsgáló kétpárti munkacsoport demokrata párti társelnöke lett. Hamilton mindenekfelett hisz a globális konfliktusok diplomáciai megoldásában, szakértők szerint a nemzetközi tárgyalások nagymestere. Visszavonulása után, 1999-ben a kongresszus és az amerikai kormányzat tanulmányozására tanszéket hozott létre az Indianai Egyetemen, amelyet 2005-ig vezetett. Ugyanebben az évben vette át Barack Obama amerikai elnöktől az elnöki Szabadság Érdemrendet, amely az Egyesült Államokban a civileknek adható legmagasabb kitüntetés. A munkát pedig továbbra is folytatja: az Indianai Egyetem két tanszékén tanít, és rendszeresen ír véleménycikkeket, amelyeket országszerte közölnek az amerikai lapok. Legutóbb arról fejtette ki véleményét, hogy miért elengedhetetlen a szabad sajtó a demokráciához.
– Általános vélekedés a világnak ezen a felén, hogy az amerikai kormány mintha megfeledkezett volna Európáról, illetve Kelet-Európáról. Az első Obama-kormány a Távol-Kelet felé igyekezett nyitni, Hillary Clinton hirdette meg a híres „fordulatot" Ázsia felé. Az Oroszországgal való egyre feszültebb viszony és az orosz–ukrán konfliktus miatt most esetleg felértékelődhet újra Európa?
– Nos, Obamának az Ázsia felé tett fordulata nem nagyon akart összejönni. Az orosz–amerikai viszony valóban nem volt ilyen rossz huszonöt éve, a hidegháború vége óta ennél lejjebb nem voltunk. A Krím elfoglalása és a kelet-ukrajnai konfliktus kiélezte a feszültségeket az Egyesült Államokkal és Európa jelentős részével is, de fontos, hogy ahol lehet, együttműködjünk. Oroszországnak van a világon a legnagyobb készlete nukleáris fegyverekből. Mit itt, Amerikában nagyon sokat küzdünk azzal, hogy megértsük Putyint. Megerősítette a hatalmát, és úgy csinál, mintha egyedül ő állna a rend és a káosz között. Tehát sok aggasztó dolgot látunk Oroszországban, mégis együtt kell működnünk a szíriai konfliktus megoldása és Irán miatt is. Meg kell akadályozni azt is, hogy atomfegyverek kerüljenek a feketepiacra, majd rossz kezekbe, mondjuk Afganisztánban.
– Ez azt jelenti, hogy Putyinnal még lehet és érdemes beszélni?
– Mindenképpen szükséges. Az elmúlt hetekben megszűnt minden párbeszéd Oroszországgal, és ez nem jó. Beszélnünk kell Moszkvával, olyan sok szinten, amelyen csak lehetséges. Persze nem lehet mindent megengedni, de nyitva kell hagyni, és mélyíteni kell a kommunikációt. Ez nem azt jelenti, hogy félretesszük és elfelejtjük a nézeteltéréseket. Beszélni kell Moszkvával, de ha szükséges, szembe is kell vele szállni.
Elsírták magukat a magyarok, amikor visszakapták a koronát
Mentsétek meg a magyar koronát! – állt a tüntetők transzparensein, akik azért érkeztek az amerikai kongresszus épületéhez 1977. november 9-én, hogy tiltakozzanak Jimmy Carter azon döntése ellen, hogy visszaadja a jelvényt Magyarországnak. Az amerikai elnök ekkor már kimondta a végső szót, ám a képviselőház nemzetközi kapcsolatokért felelős albizottsága ezen a napon meghallgatást tartott a témában. A tüntetők itt is megjelentek és már a hivatalos program megkezdése előtt teátrális gesztusokkal kísért kiabálásba kezdtek arról, vajon kinek van joga az amerikai magyarok nevében elmondani a véleményét a korona visszaadásáról. Később a megszólalások tartalmától függően éljeneztek, morgolódtak vagy kiabáltak be a tiltakozók. A Chicago Tribune másnapi cikke szerint a rendbontókat az albizottság elnöke és az ülés levezetője, Lee H. Hamilton képviselő próbálta nyugalomra inteni.
– Lenyűgözött, hogy milyen szenvedélyeket váltott ki a korona ügye nemcsak Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban is
– idézte fel az akkori eseményeket Hamilton lapunknak adott interjújában. – Nagyon sokan ellenezték, hogy visszaadjuk a koronát, mert úgy érezték, ezzel szívességet teszünk egy kommunista rezsimnek. Nem volt könnyű, de végül sikerült elfogadtatni a döntéshozókkal, hogy ez nagyon fontos lépés afelé, hogy újra jó kapcsolatunk legyen Magyarországgal – mondta. A kompromisszum fontos eleme volt, hogy a koronát hivatalosan nem a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek szolgáltatta vissza Washington.
A korona 1945-ben került amerikai kézbe. Egy darabig Európában őrizték, majd az ötvenes évek elején a Fort Knox katonai támaszpontra került, ahol az amerikai aranytartalékot is őrzik. Az amerikai kormány nem hadizsákmánynak tekintette, hanem mint amit megőrzésre, letétbe helyeztek el náluk.
|
| Fotó: Bánhalmi János / Népszabadság/archív |
Hamilton képviselő tagja volt annak a delegációnak is, amely néhány héttel később, 1978. január 6-án elhozta a koronát Budapestre. – Emlékszem arra a pillanatra, amikor leszállt a gép, a koronát pedig leemelték onnan a kifutópályára. Elképesztő volt a betonon álló embereket elöntő érzelem. Látszott, hogy számukra ez mennyire fontos pillanat, hogy a nemzetük egyik szimbólumát kapták vissza – idézte fel. A delegációt Cyrus Vance külügyminiszter vezette, és Hamilton mellett Adlai Stevenson szenátor és Szent-Györgyi Albert voltak még tagjai. Az emberek reakciói az éljenzéstől a könnyes örömig terjedtek. – Felnyitotta a szemem az az út, nemcsak Magyarországgal, de egész Kelet-Európával kapcsolatban – mondta az egykori képviselő.
– Helyes döntés volt visszaadni a koronát, mert nagyon sok hasznos folyamatot indított el, megteremtette a körülményeket a konstruktív párbeszédhez és ahhoz, hogy javíthassunk a kapcsolatokon – idézte fel. Hamilton 1998-ban, amikor az amerikai törvényhozás épületében a két ország vezetése megemlékezett a korona hazaszállításának huszadik évfordulójáról, a The Washington Post szerint azt mondta: a korona visszaadása vezetett ahhoz, hogy Magyarország 1989-ben megnyitotta határait Ausztria felé, ami hozzájárult a berlini fal leomlásához.
