Öt éve kezdődött az arab tavasznak nevezett társadalmi vihar, amely megdöntött három diktatúrát és véres polgárháborúba süllyesztette Szíriát. A világ felfigyelt az arab országokat kínzó belső problémákra, de ezekből egy sem oldódott meg a tüntetések, felkelések nyomán. Az Európába idén érkezett menekültek száma közben átlépte az egymilliót.
2010. december 17-én gyújtotta fel magát egy poros közép-tunéziai kisvárosban, Szidi Búzidban egy 27 éves férfi. Mohamed Buazizinek elege lett mindenből. A városháza előtt hajtotta végre tettét, amelynek következtében pár hét múlva meghalt. Előzőleg egy városi felügyelő elkobozta a kézikocsit, amelyről zöldséget árult az utcán. Nem először történt ez vele, s megelégelte, hogy kenőpénzzel érje el, folytathassa az üzletét. Főiskolát végzett munkanélküli volt, mint oly sokan.
Buazizi példáját rengetegen követték. Az önégetés szinte járvánnyá lett, s a sorozatos tüntetések Szaúd-Arábiáig kergették Zin El-Abidin Ben Alit, az országot családi vagyonként kezelő despota elnököt. A példa átragadt a többi arab államra: Egyiptomban alig egy hónap kellett ahhoz, hogy Hoszni Mubarak (szintén „örökös") államfő megbukjon.
A líbiai felkelés, polgárháború tovább tartott, véresebb volt, s Moammer Kadhafi meggyilkolásával végződött. Jemenben is az államfő elűzéséhez vezettek a demonstrációk, utcai harcok. Tüntettek Marokkóban is, de ott a monarchia megoldotta a helyzetet, ahogy Algériában sem kívánták vissza a korábbi polgárháborút. Bahreinben a szaúdi intervenció védte meg a szunnita királyságot a síita többségtől.
