S most itt ülünk egy budapesti kávézóban, a harmincéves Matthew McVarish skót szoknyát visel, mosolyog – de a szemén látom, hogy kísérti a múlt. A szeme nem mosolyog. Kék pulóverének hátán fehér betűs felirat: 16 ezer kilométer Londontól Edinburgh-ig (Athénon keresztül). Ezt a tizenhatezer kilométert gyalog teszi meg – különben nem ülnél itt és nem beszélgetnél velem, jegyzi meg –, eddig 5512 kilométert sétált, Magyarország éppen a tizenhetedik ország a sorban.
Amióta nekivágott, hogy végiggyalogolja Európát, hetente háromszor-négyszer a nagybácsival álmodik. De már nem bánja. Tudja, hogy a traumából sosem épül fel – ahogy ő fogalmaz, maradt egy sebhely az agyában –, másoknak viszont segíthet. Például megtörni a csendet: ez a legnehezebb.
Matthew egy nem kormányzati szervezet, a Stop the Silence: Stop Child Sexual Abuse (Törd meg a csendet: állítsd meg a gyermekkori szexuális abúzust) európai nagyköveteként szeretne eljutni harminckét európai nagyvárosba. Hogy olyasmiről beszéljen, amiről senki sem akar. Azt tapasztalta, hogy a legtöbben már a gyermek és a szex szavakat sem viselik el egy mondaton belül.
Tizenöt éves volt Matthew, amikor a nála tíz évvel idősebb bátyja idegösszeomlást kapott, és kórházba került. A huszonöt éves testvér ekkor elárulta végre a szülőknek, mit tett vele a nagybátyja. Az apa azt mondta, hogy ne menjenek a rendőrségre – az anya azt javasolta, hogy ne is nagyon beszéljenek róla. Matthew nem szólt semmit, de a bátyja intő példa volt: ugyanez vár rá is, ha nem kér segítséget. Egymás között először hozták szóba a közös traumát a testvérek. Csendben, óvatosan.
Elköltözött otthonról, Skóciából Matthew McVarish, és tizenhét évesen Angliába ment. Egy gyermekszínházban találkozott valakivel, aki meggyőzte őt, hogy menjen ingyenes pszichológiai tanácsadásra. Eleinte félt, hogy a pszichológus felfedi a titkát a rendőrségnek, de aztán beszélni – és gyógyulni – kezdett. A négy testvér közül egyedül.
Nemcsak a gyermekkori szexuális abúzus veszélyeire hívja fel a figyelmet a Stop the Silence nagykövete, amikor egy-egy városba ér. Hanem arra is: jó néhány európai országban a felnőtt áldozatok már nem érhetik el, hogy az elkövető elnyerje büntetését. A törvénybe Magyarországon is szigorú korlátozást foglaltak: a gyermekkori szexuális bántalmazás túlélői 23 éves korukig tehetnek feljelentést, utána a bűncselekmény elévül. Ha Magyarországon élnének, Matthew és a bátyjai nem jelenthették volna fel Terry McMonagle-t, aki ma börtönben ül.
Huszonötödik évében járt Matthew McVarish, amikor egyik bátyja súlyos depresszióba zuhant, dolgozni sem tudott már. A felesége hívta fel a legfiatalabb testvért, és segítséget kért. Matthew odautazott, a testvérével jól berúgtak, és hajnali négyig beszélgettek. Nyíltan, őszintén. Matthew szerette volna mind a három bátyját rávenni, hogy menjenek pszichoterápiára, és az interneten kezdett lehetőségek után kutatni. Így talált rá a washingtoni székhelyű Stop the Silence szervezetre.
Ez a böngésző nem támogatja a flash videókat
Elhatározta, hogy színdarabot ír – nem tudta még, hogy bátyjainak ezzel segít majd a legtöbbet. És sok ezer embernek világszerte. A darabban a fiú ikertestvéreket a nagybátyjuk bántalmazza szexuálisan. Az egyikük pszichológushoz fordul, és kiutat talál a traumából, a másik összeroppan. Matthew bátyjai is megnézték az előadást, utána döntöttek úgy, hogy feljelentést tesznek. Mind a négyen tudták, mire képes McMonagle, aki tanárként dolgozott, ráadásul fiú futballcsapatot is vezetett. Muszáj volt cselekedniük. A családot sokkolta a hír, ám idővel megértették a négy testvér lépését. A nagybácsit 2010-ben hat év börtönre ítélték.
Glasgow-ban tartották a színdarab premierjét, és később amerikai nagyvárosokban (San Francisco, Chicago, Washington, New York) is bemutatták. Az előadások után beszélgetést szerveztek a nézőknek. S hogy még szélesebb közönséget elérjen a történet, a színműből filmet is forgattak, ugyanazzal a két főszereplővel. A filmrendező nem más, mint Matthew egyik bátyja. Arra is alkalmat nyújtott a filmkészítés, hogy a testvérek újra beszéljenek egymással életük legsötétebb emlékeiről.
A változás útjának (Road to Change) elkeresztelt séta állomásain rendszerint a filmet is levetíti Matthew McVarish, aki ma színészként, énekesként és íróként keresi a kenyerét. A közönség ezután könnyebben megnyílik, gyakran áldozatok osztják meg másokkal a saját történetüket. Megtörik a csendet. Mélyen katolikus társadalmakban, például Írországban vagy Lengyelországban ez egyelőre nehezen megy. Még nehezebb megemészteni, ha a szexuális abúzus áldozata férfi, akit sokan máris melegnek tekintenek. Az Európát végigsétáló skót is kapott homofób megjegyzéseket Lengyelországban.
Ez persze nem veszi el a kedvét. Kitartóan gyalogol tovább, naponta átlagosan negyven kilométert. Sok múlik az időjáráson. Megtett már egy nap alatt hatvan kilométert is. Ütött-kopott, tizenöt éves lakókocsija követi őt, esténként általában ebben alszik, jó időben sátorozni is szeret. Az autót valamelyik ismerőse vezeti, most éppen egy svéd fiatalember; Stockholmban találkoztak, ő már az ötödik – de messze a legkitartóbb – sofőr.
A legtöbb pénz az üzemanyagra és az élelmiszerre megy el, ez utóbbi Kelet-Európában szerencsére olcsóbb. Az útra sem kormányok, sem vállalatok nem adtak egyetlen fillért sem, minden egyes kilométert magánszemélyek adományaiból hagytak maguk mögött. 2013-ban indultak Londonból, várhatóan 2015 februárjában érnek célba Edinburgh-ban.
Sok e-mailt kap más áldozatoktól – bár Matthew szerint a túlélő szó jobban kifejezi a lényeget –, akik nem tudják, hogy kihez forduljanak. Igazából értük gyalogol. Pontosan érti, mit éreznek a sorstársai. Sokan szégyellik, ami velük történt. Sokan úgy vélik, hogy a hosszú hallgatással cinkosokká váltak. Sokan azt gondolják, hogy a rendőrség úgysem hinne nekik. Amit Matthew amúgy nem csodál: amikor feljelentést tesznek, először nem az elkövető, hanem az áldozat után kezdenek nyomozni, és azt vizsgálják, hogy nem hazudik-e.
Teljesen meggyógyulni nem lehet – Matthew McVarish a saját példájából tudja ezt. Az álmok elkísérték Budapestre is. Mindenesetre nem iszik, nem drogozik és – ellentétben bátyjaival – gyógyszereket sem szed. A múltjával saját erőből kell megküzdenie.
A budapesti program részeként találkozott a szexuális bántalmazás áldozatait felkaroló Eszter Alapítvány, valamint az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) munkatársaival. A magyar fővárosba Pozsonyból érkezett, innen Bukarestbe és Szófiába sétált tovább.
A csendtörés embert próbáló feladat, de a Londonban élő skót színész nem adja fel. Régen a mellrák is tabunak számított, ma pedig már senkinek sem jutna eszébe arra kérni a rákos betegeket, hogy maradjanak csendben, mert a problémájuk zavarja a többieket. Akkor miért kellene a gyermekkori szexuális abúzus túlélőinek némán szenvedniük?
Pedig hányan ezt teszik… Amikor San Franciscóban levetítették a Matthew színdarabjából készült filmet, egy hetvenéves férfi először vallotta be, hogy őt és hatvannyolc éves öccsét annak idején a mostohaapjuk rontotta meg. Több mint fél évszázadon át hallgattak erről. Miután megnézte a filmet, a férfi hazament, és felhívta a testvérét.
Időzített bomba
„Éppen ez a legnehezebb az abúzusban: a hallgatás csapdája. Elmulasztjuk az első pillanatot, amikor még lehetne szólni, lehetne panaszkodni, és utána már minden késő, cinkossá válunk. Az abúzus által egy életre összeköti magát az ember a lelkiismeret-furdalással, a szennyel, a selejtesség érzésével, és olyan szoros szálak fűzik az elkövetőhöz, hogy ebből sosem szabadul.”
„Olyan az abúzus, mint egy időzített bomba, amely többször is fel tud robbanni. És sosem az első robbanás a legnagyobb, a későbbi detonációk még több kárt tesznek az emberben – éppen azért, mert nincs mihez kötni, nem értjük, hogy mi robbant, hiszen már régen aknamentesített területen hisszük magunkat.”
„A trauma azért tud traumává válni, mert nem sikerül feldolgozni, nem tudjuk magunkévá tenni a történteket, a tudatunk elhatárolódik tőle: ez nem én vagyok, velem ez meg sem történt. A felszínen semmi sem látszik, ám ez a tagadás a mélyben hatalmas energiákat emészt fel.”
Részletek Anoni Mara Bűn vagy bűnhődés című, tavaly megjelent könyvéből
A Változás Útja: London – Párizs – Luxembourg – Brüsszel – Amszterdam – Berlin – Koppenhága – Stockholm – Helsinki – Tallinn – Riga – Vilnius – Varsó – Prága – Bécs – Pozsony – Budapest – Bukarest – Szófia – Athén – Nicosia – Valletta –Róma – Ljubjana – Zágráb – Genf – Madrid – Lisszabon – Cardiff – Dublin – Belfast – Edinburgh
